A nemzetközi futballban nagy különbség van az úgy nevezett testimonial (jutalom) mérkőzés vagy egy búcsúztatás között. Előbbin szinte minden az ünnepeltről szól, többnyire a tiszta bevétel vagy annak egy jelentős része is megilleti – miközben a társak és néha az ellenfél tagjai is mindent megtesznek azért, hogy gólt szerezzen.
Van a „sima” búcsúztatás, ilyenben volt része novemberben Király Gábornak, Juhász Rolandnak, Hajnal Tamásnak és Vanczák Vilmosnak, mikor vagy pályára lép a futballista vagy nem, a közönség azonban még egyszer megünnepelheti. S akad egy „speciális” változat, amikor a futballista a klubfutballal még egyáltalán nem szakít, csak elköszön a válogatottól, amelybe egyébként még nagyon is beférne.
Ilyen volt Lukas Podolski szerdai dortmundi búcsúja a Nationalelftől. Az angol vendégek az első félidőben jobban játszottak, de Lallana révén csupán kapufáig jutottak. A németek a második félidőre rákapcsoltak, jobban játszottak, de nem feltétlenül érdemeltek volna győzelmet – ha nincs Lukas Podolski. A csatár, akiről azt tartják a hívei, hogy a válogatott mezében sokkal több jobb mérkőzése volt, mint klubjai színében. A második félidő dereka táján kapott egy labdát, jó helyzetben, de gólhelyzetet ő kreált belőle. Azzal, hogy félelmetes bal lábával úgy felrúgta a labdát 18-20 méterről Joe Hart kapujának bal felső sarkába, hogy azt talán három kapus sem védte volna ki. Még az angolok is megtapsolták a gólt, Gareth Southgate, a háromoroszlánosok szövetségi kapitánya a tündérmeséhez hasonlította a gólt, illetve Podolski búcsúját.
Az 1-0-s német győzelmet követően az angolok sem voltak nagyon szomorúak – legfeljebb néhány szurkolójuk viselkedése miatt. Hetvenkét évvel a II. világháború vége után is még arra utaló dalokat kántáltak a németeknek, s kifütyülték a házigazdák himnuszát. Greg Clarke, az FA, az angol szövetség elnöke oda nem illőnek, tiszteletlennek és csalódást keltőnek nevezte a szurkolók viselkedését.
