Hát ez nem volt igazán sportszerű. Így elmenni. Minden szó nélkül. Pedig ha született ember, aki örökléttel biztatott másokat, az éppen Vándor Kálmán volt. Szerethető, vén, imádnivalóan bohém ember, a fél világ barátja és hitegetője, hogy sose halunk meg. Igen, tele volt optimizmussal, energiával, életszeretettel.
Imádta a nőket és a munkáját – ami számára nem is volt munka –, tíz olimpiáról és kilenc labdarúgó-világbajnokságról tudósított, lelkesen, könnyedén, eredeti hangon. Olaszból fordított slágerein, a Modugno–Vándor-dalokon generációk nőttek fel, nemzedékek fújják még ma is, hogy viharként tombol már a messzi távol vagy azt, hogy szívem egy vándorcigány. Mi, hozzá képest örök kezdő újságírók, lestük a szavait, irigyeltük a poénjait, csodáltuk humorát, kifogyhatatlan energiáját, gáláns, könnyed eleganciáját, szellemes visszavágásait, eredendő életigenlését. Úgy volt bátor és szókimondó, örök magyar futballszurkolóként kemény kritikus, hogy bírálatain soha senki nem sértődött meg. Nem tudni, hogyan csinálta, de valahogy rá egyszerűen nem lehetett haragudni. Pedig beszélt, beszélt, beszélt – mindenről tudott, mindenről hallott, mindenről volt véleménye –, meg persze írt is, mindvégig becsületesen, könnyed, hűvös eleganciával. Egyedül most volt kicsit modortalan, hogy elment, mert magával vitte, sőt, egyenesen kifosztotta hitünket, megrabolta az örökkévalóságról szőtt álmainkat. Ráadásul nagyon hiányozni fog, mert nem tudott – és nem is lehet – a saját helyére embert állítani.
