A portugál Sporting kedvéért költözött el három évre Pécsről

Az ügyvéd Katzirz Béla nagyon elfoglalt ember (Fotó: MH)

– Sajgott a szíve, amikor tavaly kizárták az élvonalból a Pécset?

– Természetesen nagyon sajnáltam az egészet, de ahogy én hallottam és ismerem a dolgokat, zűrzavaros volt a helyzet. Persze a közönség és a játékosok nem ezt érdemelték, sajnálom is őket. Most azért szorítok, hogy a szintén volt válogatott Márton Gabi irányításával minél előbb ismét az élvonalban legyen a pécsi futball.

– Milyen a kapcsolata a lab­da­rúgással?

– Megmaradtam egyszerű szurkolónak. A Real Madrid fanatikus drukkere vagyok, itthon pedig a Fradinak szorítok.

– Érdekes, mióta Fradi-szurkoló?

– Meg kell, hogy mondjam, gyerekkoromban az MTK-nak drukkoltam. Akkor volt a Hungária körúton az a legendás csatárhármas, Bödör, Kuti, Halápi. És milyen a sors, amikor az MTK Brüsszelben elveszítette a KEK-et az oly emlékezetes döntőbeli harmadik mérkőzésen, a mindent eldöntő gólt rúgó Osvaldo Silva, amikor Portugáliában játszottam, jó barátom lett. De, hogy ne kerüljem meg a kérdését, elmondhatom, hogy retten­tően tiszteltem a Fradi szurkolótáborát, és hát nagyon sok barátom volt a Fradinál, Nyilasi Tibitől Bálint Lacin át Mucha Józsiig.

– Soha nem került szóba, hogy az Üllői útra igazoljon?

– Nem. Hívott az Újpest, a Honvéd. Sőt, Újpesten már a lakást is kiválasztottam magamnak. Talán kispályás voltam, nem mertem még belevágni. De a Fraditól hivatalosan soha nem keresett senki.

– Hogy telnek manapság a mindennapjai futball nélkül?

– Nem unatkozom. Ügyvéd vagyok. Van egy irodám, a feleségemmel közösen csináljuk, ő a gazdasági ügyekért felel, én pedig a polgári és büntetőügyeket viszem.

– Amikor Katzirz Béla bemegy a tárgyalóterembe, akkor a kollégáknak és a bíráknak bevillan, hogy kivel is állnak szemben?

– A tárgyaláson természetesen senki sem mutatja ki, hogy mit gondol vagy mit érez velem szemben. A bíróságon nem a válogatottság száma számít, hanem szigorúan a tények. Talán nem nagyképűség, ha elmondom, kevesen vannak Pécsett, akik nem ismernek.

– Nem is csoda, hiszen ott nőtt fel, ott lett élvonalbeli, majd válogatott futballista.

– Így van. Bár hatéves koromig Budapesten éltem, ott is születtem, de Pécs tényleg a szívem csücske. Sok helyre hívtak, de csak három évre hagytam el a várost, amikor a Sportinghoz szerződtem.

– Emlékszik, hogyan lett fut­ballista?

– Hatéves voltam, és a bátyámmal kemény gombfocicsatákat vívtunk. A pécsi Uránban lettem igazolt játékos tízévesen, és középpályásként kezdtem. Ám hamar megnyúltam, és a kapuban kötöttem ki. A szokásos: megsérült a kapus, én beálltam, tizenegyest védtem, és ezzel már meg is pecsételődött a sorsom.

– Mikor lett élvonalbeli játékos?

– Érdekes történet, mert 1970-et írtunk, amikor a Vasas hívott, és fel is költöztem Budapestre az Eötvös utcai székházba. Az Urán viszont ragaszkodott hozzám, és nem adott ki, abban az időben pedig két évet kellett volna várni. Nem vártam, pedig hatalmas élmény volt Farkas Jancsival, Mészöly Kálmánnal, Müller Sanyival egy öltözőben öltözni. Visszakerültem Pécsre, s az Urán fuzionált a Pécsi Dózsával, és így lett PMSC. Dunai János volt az edző, és ő állított először az első csapat kapujába. Rengeteg nagy élmény részese lehettem, és rengeteg jó játékos között játszhattam.

– Mikor lett válogatott?

– Amíg élek, emlékezetes marad, mert Kovács Feri bácsi volt a szövetségi kapitány, akire a mai napig nagy szeretettel gondolok: 1978-ban Budapesten, a zsúfolt Népstadionban, a Szovjetunió ellen játszottam először, ráadásul 2–0-ra győztünk. De védhettem Valenciában Spanyolország ellen, ahol 3–0-ra győztünk. De minden válogatott és klubbéli meccsre jó szívvel gondolok vissza.

– A válogatottban Nyilasi Tibor volt a szobatársa, és az edzések között vérre menő teniszcsatákat vívtak. Ki volt a jobb?

– „Tanítottam” Tibit, csiszoltam a technikáját, de legfőképp jókat nevettünk. Szóval, tényleg vérre menő csaták voltak. Amúgy a válogatotthoz fűződik az egyik legnagyobb sztorim.

– Meséljen.

– Spanyolországban edzőtáboroztunk a válogatottal, és edzőmeccset játszottunk egy kis csapattal. Az ellenfélnél volt egy brazil játékos, aki a védőink közül kiugrott, én meg elindultam kifele a kapuból. A tizenhatos vonalán frontálisan ütköztünk. Mindketten elterültünk. Szegény Vinkovics Lajos bácsi, a válogatott gyúrója rohant be, és bár én fel akartam kelni, rögtön mondta, hogy azonnal feküdjek vissza, és csináljak úgy, mintha iszonyatosan megsérültem volna. Ő ott sertepertélt, és a fagyasztójával véletlenül jól szembefújta az ellenfél gyúróját. De szerencsére egyikünknek sem lett semmi baja.

– Hogyan jött a Sporting ajánlata?

– Angliából kerestek, de gondok voltak a munkavállalási engedéllyel. Közben a válogatottal Portugália ellen játszottunk gól nélküli döntetlent, és jól védtem, hiszen a meccs után megkerestek, szerződést ajánlottak. Jól éreztem magam Lisszabonban. Sokszor eszembe jut, hogy megszámolni sem tudom, hogy hány nemzetbeli játékos játszott akkor a Sportingban, de mindenki nagyon jól kijött egymással.

– Három év után, amikor lejárt a szerződése visszatért Pécsre.

– Visszatértem Pécsre, de már nem futballozni. Lisszabonban olyan remek körülmények között éltem és edzhettem, hogy idehaza már semmilyen motivációm nem volt arra, hogy újra az NB I-ben futballozzak. Kapóra jött az ügyvédi szakvizsgám, és onnantól fogva már csak a civil életre, a jogi pályára készültem.

– Család?

– Mindenkinek szívből kívánom, hogy ilyen összetartó, szeretetteljes családja legyen, mint nekem. A feleségemmel negyvenhárom éve alkotunk egy párt. A fiam, Dávid válogatott kézilabdázó volt, most Tatabányán játszik. A lányom pedig spanyoltanár. Ők megajándékoztak egy unokával, aki már most, tizennégy évesen száznyolcvan centi magas, negyvenötös lába van, és a nagybátyja a példaképe.

– Sok mindent megélt, elért, sikeres ember. De van-e hiányérzete, létezik olyasmi, ami nem sikerült?

– Van némi hiányérzetem, de ezzel már nem törődöm. Biztos, hogy amit nem sikerült elérnem, annak én vagyok az oka. Ám boldog ember vagyok, mert ahogy mondtam, összetartó, szerető család vesz körül. Azt kívánom magunknak, hogy ez még hosszú évtizedekig így maradjon.

Pályakép

Katzirz Béla. Született: 1953. április 27., Budapest. Testvérei vitték le 1963-ban az Ércbányász pályára futballozni. A Pécsi MSC 1973-as megalakulásakor került új csapatához, ahol 1983-ig védett. Ezután három évig a portugál Sporting Lisszabon csapatában szerepelt, amellyel a bajnokságban kétszer harmadik, egyszer második lett. A magyar válogatottban huszonkét alkalommal védett 1978 és 1983 között. Az 1982-es spanyolországi világbajnokságon szereplő csapat tagja volt. 1985-ben a PTE-n jogi diplomát szerzett. Fia, Katzirz Dávid a Tatabánya kézilabdázója.