A pesti kosaraslány édes álomvilága

– Krémest vagy dobostortát szeretnék rendelni öntől. Hogyan lehetséges?

– Önnek speciel megsütöm, de én általában egyedi tortákat, süteményeket készítek. Gyerekzsúrokra, ballagásokra, családi összejövetelekre. Általában mindig egy darabot készítek, és itt, a budai kis műhelyemben szeretem látni, amikor a vásárló elégedetten távozik.

– Egyedül dolgozik?

– Igen. Az első pillanattól kezdve. Ahogy felveszem a kapcsolatot a megrendelővel, onnantól kezdve mindent egyedül csinálok. Jól megy a vállalkozás, ezért már gondolkodunk azon, hogy kell egy segítő is, mert nálam a gyerekeim vannak az első helyen.

– Amikor a megrendelő megkeresi, tudják, hogy ki az az Újvári Eszter?

– Előfordul, de olyan is - és ez nem baj, sőt -, hogy nem a kosárlabdázót, hanem a cukrászt látják bennem.

– A cukrászat minden idejét leköti? Nem hiányzik a kosárlabda?

– Nem. Nem hiányzik. Egyszerűen nem fér bele az életembe. Van más elfoglaltságom. Én nem tudok egy nap úgy felkelni, hogy bármit ne százszázalékos koncentrálással végezzek. A kosárlabda szép volt, jó volt, akkor csináltam, mára marad az édes világ. Persze ha a tévében megy egy kosármeccs, akkor bele-bele pillantok, de egy teljes mérkőzés megnézésére már nem nagyon van időm.

– Hogyan élte meg, amikor jött a hír, hogy ön is a kiválasztottak között van, halhatatlanná vált?

– Igen megtisztelő és felemelő volt, meghatott a műjégpályán tartott ünnepség. Azóta is büszke vagyok a címre.

– Mindig is kosárlabdázónak készült?

– A szüleim válogatott kosarazók voltak. Anyukám már levezetni járt edzésekre, a kis Eszterkét pedig mindig magával vitte. Én meg, amíg az anyukám edzett, ott ültem a labdán, később pattogtattam is. Ment. Mátyásföldön jártam általános iskolába, és az MTK remek szemű utánpótlásedzője, Baczó Gábor többekkel együtt engem is kiválasztott. Feszítettem az MTK-ban, s már tizenöt évesen az első bajnoki címemet ünnepelhettem. Aztán még nyertem öt magyar bajnoki aranyat, egyet a Fradival, négyet a Péccsel.

– Miért igazolt át az MTK-ból a Ferencvárosba?

– Megkeresett a Fradi, tetszett az ajánlat, én meg aláírtam. Nem bántam meg, mert ott is bajnok lettem.

– Mégis Pécsre igazolt. Miért?

– Abban Rátgéber Lászlónak volt szerepe, mert a mester hívott, és úgy gondolta, jót tesz a fejlődésemnek, ha a keze alatt dolgozom. Ma már elárulhatom, picit tartottam a kalandtól, hogy pesti lányként mi lesz velem Pécsett, de ez a „kaland” öt évig tartott.

– Aztán Comóba szerződött. Pedig máshova is mehetett volna. Miért éppen az olasz csapatot választotta?

– Pécsett nagyon sok Euroliga-meccset játszottunk, és bár tényleg több ajánlatom is volt külföldi sztárcsapatoktól, mégis az olaszokat választottam. Varázslatos környezetbe kerültem, no meg az eredmények aztán engem igazoltak. Olasz bajnok vagyok, ráadásul a döntőben a szakemberek engem választottak a legértékesebb játékosnak. Aztán következett egy spanyolországi kitérő Ibizára, majd visszatértem Comóba. Ott fejeztem be a pályafutásomat, hazajöttem, új feladatokra vágytam, minél előbb főállású anyuka szerettem volna lenni. Sikerült. Megszülettek az ikerfiaink, s mondhatom, csoda. Csoda anyának lenni. Persze ez az élet már teljesen más, mint volt az aktív sport, de végtelenül örömteli feladat.

– Mindent elért, amit szeretett volna, vagy esetleg van önben hiányérzet?

– Különösebb hiányérzetem nincs. Nyilván nyerhettem volna sokkal több érmet, lehettem volna a száznál sokkal többször válogatott, de hát abbahagyatták velem. Nincs keserűség bennem. Amúgy sem vagyok haragtartó.

– Ki akarta önnel erőszakkal abbahagyatni?

– Az akkori szövetség vezetői. Remélem, megérti, erről nem szeretnék többet mondani. Akikre vonatkozik, azok úgyis tudják. Én meg nem adom meg nekik azt a lehetőséget sem, hogy akár egy cikkben is együtt szerepeljek velük.

– Emlékszem, szép szőke lány volt, csak úgy rajzottak ön körül a férfiak.

– Elmúlt. Megesett, hogy virágcsokrokat kaptam, szerelmes levelek tucatjait hozta a postás. Szép volt, de soha nem bocsátkoztam kalandba.

– A régi társakkal összejárnak, tartják a kapcsolatot?

– Általában a közösségi oldalakon irkálunk egymásnak, így aztán mindent tudunk a másikról. Mindenki éli a saját életét, beilleszkedett a hétköznapokba, gyerekeket nevel. Béres Timiékkel gyakrabban találkozunk, mert nekik is Szigligeten van a házuk.

– A gyerekek büszkén mesélnek az iskolában az édesanyjuk kosárlabda-karrierjéről?

– A Tamási Áron Általános Iskolába járnak. Szerdánként kosárlabdáznak, és amikor én megyek értük, a fiaim mindig büszkén mondják: „Mama, mutasd meg a többi gyereknek is hogyan kell kosarazni”.
– A család?