Szentendrét elhagyva hosszú, meredek út vezet a vadregényes telekhez, ahol hangulatos házában, Duna nevű kutyája társaságban Faludi Mihállyal, az egykororon sikeres kézilabdaedzővel a régi időket idéztük vissza.
- Mintha egy sportmúzeumban járnánk. Tényleg van mire emlékeznie.
- Valóban, emlékek között élek. Rengeteg csapattal dolgoztam, sok helyütt, sok országban megfordultam, életemnek ez a szakasza most visszatekint rám otthonom falairól. Akkor ott, a Aréna úti telken nem külföldi utazásokról, inkább arról álmodtunk, hogy minket, a Grund Fiai elnevezésű társaságot felfedez a szomszédban székelő nagy Postás, és egyszer majd a klub igazolt labdarúgói lehetünk. Álmunk valóra is vált, ám engem, amikor a csapat feljutott az első osztályba, már nem vittek magukkal.
- Úgy lett kézilabdás, hogy nem kellett futballistának?
- Így is lehet mondani. De a főmotiváció a Standard gyárban – ahol inasként dolgoztam – ért. A munka mellett a TF-en tanultam, és persze sportoltam is. Remek gyári csapat volt a mienk, a nagy sztár Vörös Meteor mögött csak azért végeztünk a második helyen a bajnokságban, mert játékostársaim javát az 1956-os forradalomban játszott szerepük miatt eltiltották. Aztán a másodosztályú Honvéd keresett meg bennünket, többen is átmentünk, és a klub elindult felfelé. Eközben még papír nélkül edzőséget vállaltam a Honvéd-ifiknél, de aztán 1957-ben már hivatalosan is én lettem a csapat edzője.
- Ez volt az az év, amelyik meghatározó lett sportpályafutásában: edző lett, és végleg elkötelezte magát ezzel a pályával.
- Valóban. Nem tehettem mást, meg sem álltam a Vasasig. Akkor a másodosztályban játszott, a legtöbb jó játékosa hátat fordított a klubnak. Nem volt más lehetőség, mint amolyan Piszkos tizenkettőből, a korábban mellőzött játékosokból formálni ütőképes gárdát. Sikerült. Olyannyira, hogy nemcsak feljutottunk abba az első osztályba, ahol egyebek mellett nyolc roppant erős budapesti csapat is szerepelt, de rögtön harmadikok lettünk a bajnokságban, és bejutottunk a Magyar Népköztársasági Kupa döntőjébe. És alig melegedtem meg a Fáy utcában, ismét a Honvéd csábított. És én hagytam magam meggyőzni, hiszen a szívem a Honvédért dobogott.
– Bejött a váltás?
– Igen. A vezetésemmel sikerült megtörni a bajnokságban régóta domináló Elektromos uralmát. Majd az 1972-es, müncheni olimpia után felkértek a válogatott irányítására.
- Gondolom, határozott elképzelésekkel látott munkához.
- Persze. Akkoriban újszerűnek számító orvosi tesztekkel mérettem fel, kikkel is dolgozom. Gyorsan világossá vált, hogy a legtöbb játékosnál az alapképességekkel nincs baj, de az is kiderült, ez kevés a világ legjobbjai ellen. Ezt támasztották alá azok az erőfelmérések, amelyek képet adtak a keret tagjainak fizikai állapotáról. Néhány idősebb játékostól meg kellett válni, ugyanakkor például a tizennyolc éves Kovács Pétert behívtam a keretbe, ő később a válogatott meghatározó játékosa lett. Egy évvel azután, hogy megkaptam kinevezésemet, a válogatott hetedik lett a világbajnokságon, majd a montreali olimpián a hatodik helyet szereztük meg.
- Úgy emlékszem, ez az eredmény sokkal szebb is lehetett volna, ha sors és bírók nem szólnak közbe.
- Igen. Nagy hiba volt hogy a ráhangoló napokban elfogadtuk a németek edzőmeccsre szóló ajánlatát, és még nagyobb, hogy tönkrevertük őket. Ezután már elég ha csak azt mondom, a lengyelek elleni, a négy közé jutásért vívott mérkőzést német bírók vezették. És beszélhetnék Moszkváról is, ahol egy gólon múlt, hogy döntőt játsszunk, végül a negyedikek lettünk. Ha nem is világverő, de nagyon jó csapat volt a miénk, az abszolút sztár Kovács mellett olyan „szürke” világválogatottakkal, mint Kontra, Bartalos, Szilágyi.
- Mégis elköszönt a válogatottól, és külföldön próbált szerencsét.
- Volt egy pillanat, amikor megéreztem, megbomlott a csapategység, és az ellentéteket nem akartam már kezelni. Kuvaitból kaptam ajánlatot 1982-ben, de amikor ezt az Országos Testnevelési és Sporthivatalnál megemlítettem, azt mondták, inkább nézzek ki magamnak egy osztályt a hivatalban, és álljak az élére. Én a külföldi munkát választottam, amihez, ha nehezen is, végül hozzájárultak.
- Új országok, új szokások, látványos sikerek.
- Négy évig dolgoztam Kuvaitban. Ez idő alatt a válogatott Ázsia-bajnokságot nyert, s a világbajnokságon úgy lett tizenkettedik, hogy két európai csapatot is megvert. Amikor lejárt a szerződésem, nem esett szó a hosszabbításról – mint később kiderült, egy jugoszláv edző kilobbizta magának az állást –, de még aznap felkeresett az Egyesült Arab Emírségek kézilabda-szövetségének elnöke, és szerződést ajánlott. Dubajban meglepetésemre hat hónapig nem sok minden történt, a bajnokság sem kezdődött el, így válogatottat sem lehetett építeni. Jókor jött hát az Egyesült Államok ajánlata. Szerződésem egyik feltétele az volt, hogy meg kell nyerni a Pánamerikai játékokat. Sikerült, a szöuli olimpián a hetedik helyen végzett a csapat.
- A nagyvilág vándora végül hazatért, de itthon sem pihent sokáig.
- A Standard utódja, a BHG vezetősége keresett meg azzal a nyomós érvvel: nálunk kezdted, fejezd is be itt. Aláírtam. Másodikok lettünk a bajnokságban és a kupában is. Gondoltam, most tényleg hátradőlök. Erre Komlóról telefonáltak, segítsek. Aláírtam, de hamar kiderült, hogy a játékosok kocsmáznak, éjszakáznak. Eljöttem. Még fél évet újra lehúztam a BHG-nál – a csapat végül nem esett ki –, aztán pihenésre adtam a fejem.
- Erre az itteni ideális környezet, a karosszékből a Dunát is látni.
- Sajnos, az egészségemmel nincs minden rendben, tavaly kétszer is operáltak. Amikor ülök a kertben, eszembe jutnak a régi barátok, a nagy beszélgetések, a teniszmeccsek. Meg hát a kézimeccsek. Kilencen voltunk, ma csak hárman vagyunk. Legutóbb Bencze Jani, a kiváló kosaras ment el. Nagyon hiányzik.
Pályakép
Faludi Mihály 1933. 10. 18. Tiszavárkony. 1973 és 1982 között a magyar kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya. Edzői pályafutását Kuvait, az Egyesült Arab Emírségek és az Egyesült Államok nemzeti csapatánál folytatta, majd hazatérte után több magyar együttesnél edzősködött.
