Nem egy harmadik ember miatt szakítottak, nem is azért, mert az író beszámolója szerint elmúlt volna a szerelem. Hanem azért, mert az egyikük házasságot akart, a másikuk viszont élettársi kapcsolatot javasolt. De valóban ennyire fontos, hogy valakit férjnek vagy élettársnak nevezünk? És ha két ember szereti egymást, miért nem elegendő a közös élet ígérete?
Néhány nappal ezelőtt még megható szerelmi történetként járta be a sajtót Müller Péter bejelentése. A Kossuth- és József Attila-díjas író, aki december elsején ünnepli kilencvenedik születésnapját, arról beszélt, hogy ismét megházasodik. Közel hetven évig élt együtt szeretett feleségével, Ágnessel, akit tavaly veszített el. Most pedig úgy érezte, ismét rátalált a boldogság.
Új választottja, az ötvenes éveiben járó Emese betegápolóként dolgozik. Az író néhány nappal ezelőtt még arról beszélt, hogy a nő az élet ajándéka számára és karácsony előtt szeretné feleségül venni.
A boldog történet azonban váratlan fordulatot vett.
Müller Péter a Story magazinnak elmondta, hogy szakítottak. Mint kiderült, a nő a saját élethelyzetére hivatkozva házasság helyett élettársi szerződést szeretett volna kötni. Az író ezt elutasította.
Indoklásának egyik legérdekesebb mondata így hangzott:
„Müller Péter feleségének lenni valamit jelent, azt gondolom.”
Ez a mondat talán sokkal többet árul el a házassághoz való viszonyáról, mint maga a szakítás.
De vajon mit is jelent valakinek a feleségének lenni? És miért jelentene kevesebbet ugyanannak az embernek az élettársává válni?
A szerelemnek valóban szüksége van házassági anyakönyvi kivonatra?
Képzeljünk el két embert, akik szeretik egymást. Együtt szeretnének élni, közösen tervezik a jövőt, támogatják egymást jóban és rosszban.
Az egyikük azt mondja: házasodjunk össze.
A másik azt válaszolja: szeretlek, veled akarok lenni, de nem szeretnék házasságot kötni.
Vajon ettől a második ember szerelme kevesebbet ér?
Kevésbé őszinte? Kevésbé mély? Kevésbé elkötelezett?
Aligha lehet ezt ilyen egyszerűen eldönteni, hiszen hány házasságban élnek egymástól érzelmileg teljesen eltávolodott emberek? És hány élettársi kapcsolatban találunk olyan hűséget, önzetlenséget és gondoskodást, amelyet sok házasságban hiába keresnénk?
A házasság önmagában nem bizonyítja a szerelmet. Ahogyan annak hiánya sem cáfolja. Mégis, sokak számára a házasság olyan erkölcsi és lelki szövetség, amelyet semmilyen más együttélési forma nem helyettesíthet.
Talán Müller Péter is így gondolkodik.
Egy ember, aki csaknem hét évtizedet töltött férjként, vélhetően más jelentést tulajdonít a házasságnak, mint valaki, aki egész életében az önállóságot és a kötetlenebb párkapcsolatot részesítette előnyben. De attól, hogy az egyik álláspont érthető, még nem válik helytelenné a másik.
Miért nem akar esküvőt az, aki együtt akar élni valakivel?
Ez a történet talán legizgalmasabb kérdése.
Miért szeretne valaki élettárs lenni, de feleség nem?
Mi az, amit a házasság megváltoztatna?
A válasz sokféle lehet.
Van, aki korábbi rossz tapasztalatok miatt nem szeretne újra megházasodni. Van, akinek a házasság túlságosan erős jogi vagy anyagi kötelezettségvállalást jelent. Mások számára egyszerűen nem fontos az esküvő, mert úgy gondolják, a szerelemnek nincs szüksége hivatalos megerősítésre.
Egy ötvenes éveiben járó nőnek ráadásul már kialakult élete, családja, egzisztenciája és saját jövőképe lehet. Nem feltétlenül akar mindent újrarendezni egy házasság kedvéért és ez még nem jelenti azt, hogy ne tudna őszintén szeretni.
Müller Péter volt párjának konkrét indokait azonban nem ismerjük. Az író nyilatkozatából mindössze annyi derült ki, hogy a nő az élethelyzetére hivatkozva az élettársi megoldást tartotta volna megfelelőnek.
Ez fontos különbség, mert könnyű lenne találgatni az anyagi érdekekről, az öröklésről vagy a felelősségvállalás elkerüléséről, de ezekre nincs bizonyíték.
Ráadásul az élettársi szerződés nem feltétlenül a felelősség elutasítását jelenti. Ellenkezőleg. Alkalmas lehet arra is, hogy két ember előre, átláthatóan rendezze közös életének bizonyos jogi és vagyoni kérdéseit. Lehet tehát, hogy amit az egyik ember visszalépésnek tekint, azt a másik éppen felelős döntésnek tartja.
Önszeretet vagy sértett önérzet?
Müller Péter a döntését az önérzetével is indokolta. Ez azonban újabb érdekes kérdést vet fel.
Vajon a szerelemben mennyire lehet helye az önérzetnek?
Természetesen mindenkinek joga van meghatározni, milyen kapcsolatban szeretne élni. Senkitől sem várható el, hogy lemondjon a számára alapvető értékekről. Ha valaki kizárólag házasságban tudja elképzelni a közös életet, ezt a döntését tiszteletben kell tartani.
De vajon amikor valaki azt mondja, hogy neki nem elegendő az élettársi kapcsolat, akkor valóban a házasság szentségéhez ragaszkodik?
Vagy ahhoz, hogy a másik ember az ő elképzelése szerint bizonyítsa a szerelmét?
A kettő között óriási különbség van.
Mert a szeretet egyik legnehezebb feladata éppen az, hogy elfogadjuk, a másik ember nem a mi tulajdonunk. Nem köteles ugyanúgy gondolkodni, ugyanazokat a döntéseket meghozni és ugyanazt fontosnak tartani, amit mi. A szerelem nem jelentheti azt, hogy az egyik félnek teljesen fel kell adnia önmagát, de azt sem, hogy a másik embernek mindenáron alkalmazkodnia kell hozzánk.
És talán itt találkozik a szerelem egyik legnagyobb ellentmondása. Két ember szeretheti egymást úgy is, hogy mégsem képesek közös életet kialakítani.
Kilencvenévesen már másképpen mérjük az időt
Müller Péter történetének különleges súlyt ad az életkora. Kilencvenévesen egy új kapcsolat egészen mást jelenthet, mint harminc- vagy negyvenévesen. Ebben az életkorban már nem évtizedekre előre építünk közös álmokat. Sokkal inkább minden együtt töltött nap értékessé válik.
Egy közös reggeli, egy beszélgetés, egy kézfogás. Az érzés, hogy van valaki, akihez tartozunk.
Felmerül tehát a kérdés, ha az életből már kevesebb idő van hátra, nem válik-e még fontosabbá maga a szeretet, mint annak hivatalos formája?
Nem lehet, hogy néha túlságosan ragaszkodunk a saját elképzeléseinkhez, miközben éppen azt veszítjük el, ami a legfontosabb volna?
A közösen megélhető boldogságot.
Persze könnyű kívülről bölcsnek lenni. Nem tudhatjuk, Müller Péter számára milyen mély lelki jelentősége van annak, hogy újra férj lehessen. Lehet, hogy számára az élettársi kapcsolat valóban nem adta volna meg azt a biztonságot és teljességet, amelyre vágyott és ezt ugyanúgy tiszteletben kell tartani, mint egy nő döntését, aki nem szeretne feleséggé válni.
Vajon ki szerette jobban a másikat?
Az ilyen történetek hallatán szinte ösztönösen keressük a felelőst.
Ki volt a makacsabb?
Ki nem engedett?
Ki ragaszkodott jobban a saját akaratához?
És végül ki szerette kevésbé a másikat?
Pedig lehet, hogy ezek mind rossz kérdések. A szeretet ugyanis nem mérhető azon, hogy ki hajlandó nagyobb engedményt tenni. Nem biztos, hogy az szeret jobban, aki beleegyezik a házasságba, de az sem, aki hajlandó lemondani róla.
Az igazi kérdés talán az, hogy két ember képes-e megtalálni azt a közös életformát, amelyben mindketten önmaguk maradhatnak. Mert ha az egyikük a házasságban, a másikuk pedig éppen annak hiányában érzi magát biztonságban, akkor nem egyszerű kompromisszumról kell dönteniük, hanem arról, hogy összeegyeztethető-e két különböző életfelfogás.
És néha erre a válasz fájdalmasan egyszerű: nem.
A szerelem legnagyobb próbája talán az elfogadás
Müller Péter évtizedek óta ír a szeretetről, a lélek működéséről, az emberi kapcsolatokról és az élet nagy igazságairól. Talán ezért is különösen elgondolkodtató az ő története, mert más dolog a szeretetről beszélni és megint más dolog a saját életünkben megélni azt.
Könnyű azt mondani, hogy a valódi szerelem feltétel nélküli.
De vajon tényleg az?
Nem támasztunk-e mindannyian feltételeket, amikor társat választunk?
Nem várjuk-e el, hogy a másik bizonyos dolgokban hozzánk alkalmazkodjon?
És nem érezzük-e néha személyes elutasításnak azt is, amikor a másik egyszerűen csak másképpen gondolkodik?
Müller Péter történetében talán nem is az a legszomorúbb, hogy elmarad az esküvő, hanem az, hogy két ember, aki nemrég még közös jövőről beszélt, végül nem tudott megegyezni abban, milyen formában szeretnének egymáshoz tartozni.
Pedig a szeretet nem lesz kevesebb attól, hogy valaki nem viseli a nevünket. Nem lesz értéktelenebb attól, hogy nincs esküvői gyűrű az ujján és nem válik automatikusan mélyebbé attól, hogy két tanú előtt kimondják a boldogító igent.
A házasság lehet gyönyörű szövetség.
Az élettársi kapcsolat pedig lehet ugyanolyan őszinte és életre szóló elköteleződés.
Egyik sem teszi önmagában jobbá vagy rosszabbá az embert.
Talán éppen ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy a szerelemben valóban az számít-e, milyen nevet adunk a kapcsolatunknak vagy sokkal inkább az, hogy miként bánunk egymással.
Mert végül nem az fog számítani, hogy házastársként vagy élettársként éltünk-e valaki mellett, hanem az, hogy szerettük-e igazán.
És talán a legnehezebb kérdés mégis ez:
Ha valaki hajlandó velünk megosztani az életét, de nem akar a házastársunk lenni, akkor valóban ő utasítja el a szerelmet vagy mi utasítjuk el őt, mert nem úgy szeret bennünket, ahogyan elvárnánk?
