„Álljatok elő lángénekekkel!”

– Legismertebb alkotása a Magyar requiem, amelyet a Németh László Alapítvány felhívására írt zenekarra, vegyes karra és két szólistára 2006-ban. A díjnyertes műhöz hozzájárultak személyes és családi emlékei?

– Budapesten születtem 1952-ben, négyévesen éltem át a forradalmat, így néhány emléktöredék megmaradt bennem. Az óvóhely a budai bérházban a Vérmezőnél, ahol anyai nagyszüleimnél meghúztuk magunkat. A bérház ablakából látott belövés, amelynek nyomán méteres lyuk támadt hirtelen a szemközti házon. Sorsdöntő napok voltak: szüleim megpróbáltak kijutni az országból, fölkéredzkedtek egy teherautóra, de a végén nem fértünk föl rá, annyian voltak rajta. Emlékszem, nagyapám szemében örömkönny csillogott, amikor visszamentünk hozzájuk, még arra is emlékszem, hogy töltött paprika volt ebédre, azzal várt minket.

– Milyen érzés, hogy máshogy, máshol is alakulhatott volna a sorsa?

– Sorsszerű elrendelésként fogom fel, hogy itt maradtam és itt teljesedett ki az életem. Apám esztergályos volt, anyám gépírónő, nem is tudom, hol – Nyugat-Európában vagy Amerikában? – vetették volna meg a lábukat. Szüleim későbbi válása miatt gyakorlatilag anyai nagyszüleim neveltek. Nagyapám képzettsége szerint gépészmérnök volt, de kisiparosként dolgozott, reál pályán mozgott. Esténként rendszeresen leült zongorázni, ha a pasziánszot már megunta, talán a diákkorára emlékezett ilyenkor… Szatmárról jött föl egyetemre, és hogy valahogy megéljen, mozizenészként működött a fővárosban mint harmóniumos vagy zongorista, mikor mire volt szükség. A zene iránti vonzalma idős korára is megmaradt. Esténként többnyire Beethoven V. szimfóniájának zongoraátiratát játszotta, meg persze a Czerny-etűdöket is végiglapozta előtte. Hatására negyedikes általános iskolás koromtól zongoráztam, csak hát játék közben folyton elkalandoztam. Kezdtem improvizálgatni. Nagyapám meg rám szólt, hogy kottából játsszak, pedig engem az is érdekelt, amit én találok ki. Szóval ott sarjadt a zeneszerzői képesség, de még nem tudtam róla. Mire az első kompozícióimat leírtam, az már a gimnazistaéveimre tehető, 14 éves koromra.

– Ez a hatvanas évek vége, milyen zenéket írt akkoriban?

– Bach volt a szívem csücske, hát barokk szviteket komponáltam – a fúgát kivéve. Az kicsit rejtélyesebb volt számomra. Húsvét nagyhetében Bach passióját hallgattam a belvárosi ferences templomban – felváltva játszották egyik évben a János-, másik évben a Máté-passiót. Ekkoriban döbbentem rá Bach nagyságára! Kinyílt előttem a világ. A zenekart Bucsi László ferences szerzetes vezette, neves szólistákat hívott meg a zsúfolásig telt templomba, és engem ez az összhatás, a minőségi hangzás ráébresztett, hogy van zene a zongorán túl is! Azóta is Bach az első számú példaképem.

– Ezek a szakrális zenekari élmények hozzájárulhattak, hogy szintén zenekarra és kórusra, illetve szólistákra írta a Magyar Rádió Énekkara és Szimfonikus Zenekara előadásában bemutatott, majd a Hungaroton által CD-n is megjelent Magyar requiemet?

– A zenemű formálódásakor az okozta a legnagyobb fejtörést: hol találok inspiráló szöveget? Amikor kezembe került a Püski Kiadó gondozásában évekkel korábban megjelent, Ezerkilencszázötvenhat, te csillag – A forradalom és a szabadságharc olvasókönyve című antológia, rögtön tudtam, hogy megvan az ihletadó forrás. Az események időrendje szerint az emigráns költő, Gömöri György Ilyenkor című versének részletét állítottam a zenemű élére: „…ősz fordulóján / újra hallom a kürtszót / a messziről felzengőt / pár perccel mielőtt a menet / és történelmünk legönfeledtebb karneválja / megindult…” A kivándorlóknak állít emléket a zenekar által megszólaltatott „Fordulj, kedves lovam, napszentület felé…” kezdetű erdélyi dallam Kallós Zoltán gyűjtéséből. Ezt követi Vas István hitvallása Az új Tamás című verséből: „Feltámadtál, sírbatett nemzetem…” és Sinka István köszöntése: „Üdv néked Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép! / ki lángban és vérben születtél meg újra…” A felszabadult, reménnyel teli hangokat csatazaj váltja fel Fodor Andrásnál Elszántak címmel: „Körös-körül a csattogó, / vakogva dörgő fegyverek…”, miközben az ütőhangszerek az ágyúdörgést imitálják. A férfikar után egy szál női énekhangon szól az „Árva vagyok, nincs gyámolom, még a vizet is gyászolom…” kezdetű székelyföldi népdal. Az áldozatokat idézi Füst Milán Szózat a sírból című költeménye, s a dallamból is felfejthető az a sokféle veszteség, félelem és megaláztatás, amit a magyar nép 56 után elszenvedett. A régiónkban ismert erdélyi, felvidéki népdalok és a környező népek dalai egyformán megjelenítik a közös gyászt, a közös történelmet: zenekar játssza a „Meghalok, meghalok, még beteg sem vagyok…” kezdetű zoborvidéki népdalt, míg fuvolán egy szlovák népdal csatlakozik hozzá, amelyet Bartók Gyermekeknek sorozatából Furulyaszó címen ismerünk. A Magyar requiemet Nagy Gáspár fohásza zárja a temetetlen holtakért: Ők már kivárják – állítja a költő a vers címében, ahogyan valóban ki is várták, mégis szörnyű volt szembesülni a méltatlan elhantolás tényével, a hassal lefelé fordított áldozatok, köztük Nagy Imre sorsával a rendszerváltás napjaiban. Az epilógusban már nincsen szó, nincs beszéd és nincs ének – a zenekar a népek hazájához, a nagy világhoz kapcsolódik, és a világmindenséghez.

– Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves című versében egyértelmű felszólításként szerepel, hogy a halottakat „el kell temetNI”.

– Ehhez az ötvenedik évfordulóhoz hozzátartozik, hogy a KÓTA is kiírt egy pályázatot, amelynek a díjazottja a vegyes karra írt, Októberi ima című zeneművem lett. A szavak végén álló két nagybetű Nagy Imre monogramja. A darabhoz az említett, Öröknyár… című verset használtam föl, továbbá Pilinszky János és Fekete István szövegeit. A bemutató a Mátyás-templomban volt 2006. október 23-án este, nem is sejtve, hogy az utcákon méltatlan atrocitások, szemkilövések zajlanak éppen. Csak a koncertet követően szembesültünk a valósággal, s ez a momentum különösen átélhetővé tette az ötven évvel korábbi eseményeket.

– A Magyar requiem a gyászmise műfajából építkező nemzetsirató. A nemzet iránti aggodalom vezette idén tavasszal is, amikor hattételes, orgonakíséretes kórusciklust alkotott Mohács címmel?

– „Lángoktól ölelt kis ország”, ahogyan Radnóti írta, és nem tudhatjuk, mikor lesz vége a háborúnak és a belső ellenségeskedésnek. A mohácsi csata ötszázadik évfordulóján úgy éreztem, hitet kell tennem nemzeti összetartozásunkról. E témára közelítve találtam rá Kosztolányi Dezső háromrészes Mohács című szonettciklusára – Csata előtt, A csata, A csata után –, amely szintén inspirációként szolgált. A Csata előtt című versre müezzin énekét imitáló dallamot írtam a tenor szólamban, míg az orgona majdhogynem egyvégtében zúg. Feszültséggel teljes zene. Majd latin nyelven megszólal a „Crucifixus…” a Hiszekegyből, ami a mise Credójában Krisztusra, itt a felfeszített Magyarországra utal. És jön a csata, a teljes sötétség. Ötszáz év távlatából fel kell tennünk magunknak a kérdést: mit kezdünk a gyászos örökséggel? Míg a zenemű első három tétele a régi kor árnyait jeleníti meg, a második három tétel már a fényről szól. Reményt és biztatást sugároz a 138. hálaadó zsoltár: „Dicsér téged teljes szívem, / Én Istenem, hirdetem neved…” A református zsoltárra az ökumené jegyében a Magyarok nagyasszonya katolikus népének felel Volly István 101 Mária-ének című gyűjteményéből: „Óh Mária, Jézus anyja, / Esedezz híveidért, a te magyar népedért, Mária…”

– Az alkotómunka is egyfajta felelet a veszteségekre?

– Kölcsey Ferenc 1826-os Mohács című esszéjében így fogalmaz: „Szedjétek össze a romokat, s tegyetek belőle mély alapot jövendő nagyságnak! Csináljátok a békesség műveit temérdekekké! Álljatok elő lángénekekkel!” Esztergomi kantáta című művemben dolgoztam fel először ezeket a mély értelmű gondolatokat még 2001-ben, az újjáépített Mária Valéria híd avatása kapcsán. Most, az ötszázadik évfordulón konklúzió gyanánt hangzik el Mohács című kórusciklusom zárótételében Kölcsey erőt sugárzó gondolata, amely a feladatot is kijelöli számunkra: megtartani, építeni ebben az értékvesztett világban.