Ha tudtam volna, hány ember szivének
kedves e rímek halk sóhajtozása:
előbb elkezdtem volna – többre vágyva –
sűrűbben szólni ritkaszép igéket.
Immár halott, kiért felsírt az ének.
Ő állt az álmaim ormán, kijárna
neki az édes, fényes rímek árja,
de keserű a dal s egyre sötétebb.
Minden, mit írtam egykor, csak azért volt,
hogy költözzön fájó szivembe béke,
nem hajszoltam jutalmat s hírnevet sem.
Sírtam – babért nem könnyekért remélve.
S magához hív, ki messze mint az égbolt –
megtörve, némán hozzá kell sietnem.
(Baranyi Ferenc fordítása)
