1
Volt egy tanulótársam, az mindig olvasott.
– Mit olvasol?
– Olvasok – hadarta, és két mutatóujját bedugta fülébe, jó mélyen, hogy semmit se halljon.
Így szokott ülni az iskolapadban ráncos homlokkal, görbén, mint egy gorilla, púposan, mint egy teve. Pedig majdnem szép fiú volt. Egészséges, tagbaszakadt parasztfiú.
A tízperces szünetek alatt a tanteremben olvasott. Hazamenet az utcán olvasott. Künn a kertben a meggyfa ágai közt, a padlásföljárón, az ágyban, mindig-mindig olvasott.
– Miért olvasol?
– Mert érdekel.
– Mégis, mi van a könyvben?
– Szép – mondta –, sok szép dolog.
De nem tudott számot adni, mi az a sok szép dolog. Csak tovább olvasott. Mindent, összevissza, válogatás nélkül. Mindegy, ponyva-e vagy remekmű, magyar regény-e vagy valami gyanús fordítmány, történelmi mű, szótár, számtani példatár vagy csillagászati értekezés.
Egyszer rajtakaptam, hogy japán nyelvtant olvas.
– Japánul tanulsz?
– Nem, csak olvasom.
Körülbelül úgy olvasott, mint ahogy mások imádkoznak. Ájtatosan, kissé mozgó szájjal.
2
Sajnáltam őt, mint valami beteget. Hallottam, hogy vannak emberek, kik egy ültő helyükben megesznek négy-öt vacsorát,
s mindig éhesebbek lesznek.
Ő is ilyen szellemi gyomor-tágulásban szenvedett.
Vakációban fölkerestem őt.
A napnyugati ugarföldek mellett laktak, az erdők tőszomszédságában, a kisvároson kívül.
Itt apjának, ki világéletében a földet túrta, volt egy kis birtoka meg egy zsúpfedeles kunyhója.
Bementem a kunyhóba. Egyetlen padozatlan szobájából hűvös földszag csapott orromba, a penész, a doh, nyirok áporodott ízével. Barátom egy széken ült, és az akkor megjelent Nagy Lexikont olvasta.
– Már a tizenegyedik kötetnél tartok – újságolta –, még csak öt van hátra.
– És ezt te mind elolvastad?
– Természetesen.
– Semmit se hagysz ki?
– Semmit.
Zsebórája az asztalon tiktakolt előtte. Úgy vettem észre, hogy nézi az időt.
– Ebben minden benne van – szólt diadalmasan, s a könyvére mutatott. – Minden. A vakáció végén elkészülök vele.
Búcsúzkodtam, mert éreztem, terhére vagyok, s minden pillanat, melyet elrabolok tőle, fájdalmat okoz neki. Nagyon sietett. Arra gondolt, ami még hátravan, az öt kötetre s a többi-többi könyvre, mely a könyvtárban szundít és várja őt.
Künn láttam az apját, ingben-gatyában. Gyönyörű szál, délceg aggastyán. Sovány és galambősz. Arca vörhenyes. A török-magyar típusból való. Sokszázados jobbágyságon, roboton is átütött valami úri és keleti.
– István bácsi – szóltam –, nagy tudós lesz a fiából.
– Az – mondta közönyösen, és rám se nézett.
Kaszát élesített a fenőkővel.
De anyja – halvány asszonyka – utánam jött:
– Nagy átka van szegénynek – suttogta titokzatosan, valami nagy átka. Azért olvas mindig.
3
Sohasem tudtam meg, mi az.
A kis babonás nénike bizonyára csak képzelődött. István – a fiút is Istvánnak hívták – olyan volt, mint a többi diák. Jól evett, jól aludt, értelmesnek, szorgalmasnak mutatkozott.
Esze gyors, de azért nem villám. Becsülettel állta meg a helyét, anélkül hogy különösebb rátermettséget árulna el. Egymás után rakta le vizsgáit. Az érettségin se vallott szégyent.
– Belőled még nagy tudós lesz
– tréfáztam tovább.
– Az – válaszolt fásan.
Most meg én mosolyogtam.
Mert eszembe jutott az apja, ki kaszával kezében állott a gabonaföld közepén, a verőfényben. Ő is így felelt. Aztán a fia most különben is nagyon hasonlított hozzá, magyar arcával, mely évek során egyre vörhenyesebb lesz, tempós beszédével és virtusos szorgalmával.
4
Budapesten meglátogattam őt. Semmit se változott. Egyre bújta a könyveket. Még az ablakdeszkákon is füzetek hevertek szerteszét.
A könyváradat alig fért a szobában. Valahogy az ablakok felé törekedett ez a papírdagály, hogy kiömöljön rajtuk.
Éjjeliszekrényén egy kanálkát találtam, meg egy kis üveget.
– Mi ez?
– Orvosság.
– Hát beteg vagy?
– Csak ideges.
Rátekintettem lassan.
Most vettem észre, hogy mintha megtört volna. Termete ép, arca szép, de szemén árnyék van, az álmatlanság köde. Könyvtárát évről évre tovább építette. Egymásra tornyozta a könyveket. Lakást szerzett. Nőtt-nőtt a rengeteg. Utcákat kellett hasítani benne, tisztásokat irtani. Nyugtalanul gondolt arra, mennyit kell még olvasnia. Eszébe jutott ez, az a könyv, melyet még nem is olvasott, mert mindegyikről tudott. Volt úgy, hogy éjjel is fölkelt. Megnézte, helyén van-e egy-egy kötete.
5
Egy délután a könyvtárát rendezte. Fönn, a legmagasabb polcon rakosgatott, a létrán állva. Egy vastag, angol enciklopédiát akart kihúzni, mely bőrbe volt kötve, acéllal megsarkalva.
A könyv nem engedett. Erre egy kis bosszúság fogta el. Fitymálva nevetett, mint a rendvágó legény, s egyszerre kirántotta.
Utána több is hullott. Mind vastag könyvek. Ezeket fenntartotta bikamellével.
De nyomást érzett másutt is.
Új könyvek estek vállára, oldalára, gyomrára, úgyhogy már karjával nem tudott védekezni.
„Veszélyben volnék?” – gondolta.
Nem sápadt meg, inkább elvörösödött. Rikkantott egyet, vészesen és furcsán, majd dulakodni kezdett egész hatalmas, fölocsúdó paraszttestével, melyet sohasem edzett, de most mégis szörnyen erősnek látszott. Birkózott a rengeteg könyvvel, odatartva acélbordáit, vasgerincét a feléje csúszó, mindig inkább közeledő alattomos áradatnak:
– Hő – szólt, mint a lónak.
Míg bírta, állta, uralkodott. Akkor azonban egy könyv nem is nagy – kibillentette egyensúlyából, a létráról letántorodott, hanyatt vágódott a földön.
Egy darabig még záporoztak a könyvek, zúgtak, mint az őserdő lombjai, viharos leveleikkel, puffant egy-egy testes kötet, halkan potyogott egy-egy gyémánt kiadás. Aztán csönd lett.
István ott hevert a padlón. Koponyájából szivárgott a vér.
Egy enciklopédia az acélsarkával megölte.
Az erősebb volt, mint ő.
1925
–––––––––––––
A híres író korán ősz oroszlánsörényével déli egykor még az ágyában hevert. Sötét angol teát reggelizett cukor
nélkül. Belépett a titkárja.
A reggeli postát hozta.
– Mi újság? – kérdezte tőle.
– Semmi – jelentette a titkár. – Néhány magánlevél. A hollandi kiadó pénzt küld. Elfogyott az első kiadás, tavaszra új jön. Autogramkartonok, meghívók, folyóiratok. Tiszteletpéldányok. Azonkívül egy körkérdés.
A híres író elbiggyesztette száját. Utálta, ha körkérdésekkel zaklatják. Ennél csak egyet utált jobban. Azt, ha nem zaklatják körkérdésekkel.
Bágyadtan érdeklődött:
– Miről szól a körkérdés?
– Az emberiség jövőjéről – rebegte a titkár, s máris gyorsan olvasott:
Vajon hisz-e ön az emberiség jövőjében, és hogy látja a háború keserű tapasztalatai után?…
A mozi… a rádió… Nagyon fontosnak tartjuk, hogy megtisztelő válaszát…
– Satöbbi – hadarta a titkár –, a szokott formaságok.
– Csak olvassa tovább – szólt rá a híres író, szigorúan.
Nagyon fontosnak tartjuk, hogy nagybecsű válaszát mennél előbb megkapjuk, mert az ön mindig érdekes és értékes egyéni véleményére nemcsak olvasóinak itthoni nagy tábora figyel, hanem az egész művelt Nyugat is. Nyilatkozatát ünnepi számunk kiemelkedő ékességének szánjuk.
– Igen, igen – mondta a híres író, felkönyökölt az ágyában, és elmerengett.
Egy darabig merengett. Részint a holland forintokon merengett, részint mindig érdekes és értékes egyéni véleményén, részint pedig az emberiség jövőjén.
Az utóbbira vonatkozó véleményével máris elkészült. Feje telis-tele volt szavakkal, melyek osztódás útján szaporodtak,
mint a baktériumok. Az emberiség jövőjét általában biztatónak, majdnem rózsásnak vélte.
– Diktálok – fordult a titkárhoz. – Az emberiség jövője, ugye? Adja csak ide azt a levelet.
A titkár átnyújtotta. Erre a híres író elsápadt. Levonógéppel sokszorosított körlevél volt, elmosódó, alig olvasható, lila betűkkel, csak nevét írták oda tintával, egy felső rekeszbe, legalább az ötvenedik másolat lehetett. Így még ötven embernek van olyan mindig érdekes és értékes egyéni véleménye, mint neki.
– Disznóság – mormolta fogai között, s a levelet összegyűrte, ledobta a földre.
A titkár aki gyorsíróironját már a papíron lebegtette, előrehajolt:
– Szóval nem írunk?
– De – sóhajtotta a híres író, mint egy vértanú –, azért írunk – s diktálni kezdte véleményét az emberiség jövőjéről.
Ezt most sokkal sötétebbnek látta, mint néhány másodperccel ezelőtt, majdnem gyászosnak.
Úgy érezte, hogy az ostoba és boldogtalan emberiség hanyatt-homlok a végső veszedelembe rohan.
1927
