„S ma mennyi a nyafogó ember…”

Czinege Edit: Öt földrészen van munkám

Fotó: Belicza András

Talán az álmok nem hazudnak – mondta lapunknak Czinege Edit, aki egy álom hatására küldte el Lezsák Sándornak elbeszéléseit, amelyek később könyv formájában meg is jelentek. A keramikust, a Lakiteleki Újság szerkesztőjét egyebek mellett életútjáról, kiállításairól kérdeztük, illetve arról, miért tartja fontosnak, hogy a kézművességet a gyermekekkel is megszerettessük.

– Úgy tudom, egyik őse harcolt Sopronért a Rongyos Gárdában. Mesélne erről?

– Anyai nagyapám ezernyolcszázkilencvenötben született, Kecskeméten élte le az életét. Katona volt az első világháborúban, majd a Trianont követően „harcos ifjúként” tagja lett a Rongyos Gárdának. Menni kellett, így elmentek Sopronba. Inkább a kommunistaellenesség kapott markáns szerepet a programjukban. A sors furcsasága, hogy az egyik unokája, a húgom Prónayné lett: „annak” a Pálnak a leszármazottja vette el.

– Édesanyja volt pedagógusként Lakitelek egyik fontos személyisége. Mikor, miért döntött úgy, hogy folytatja a családi hagyományt és tanítani fog?

– Tanyasi iskolában születtem, tehát ez a közeg volt az életem. Régész szerettem volna lenni, de egy „rendes” foglalkozást kellett választanom. Elvégeztem a népművelés-könyvtár szakot. Miután rájöttem, hogy nem anyának való a kultúrház-igazgatói állás, és Lakitelekre kerestek rajzszakost, így hazajöttem. Szegeden végeztem a rajzszakot. Huszonöt évet töltöttem a katedrán, pontosan fele annyi időt, mint édesanyám, aki most kilencven esztendős. Még ma is erősíti bennem a tudatot, hogy jó helyre születtem és jó útra terelt.

– Hogyan jött képbe a kézművesség?

– Rajzszakosként sokféle technikával kísérletezik az ember. A vizsgamunkám mozaik volt, de mindig vonzott a restaurálás. Nem fazekas lettem, hanem „agyaggyurmász”, ahogyan egy kedves ismerősöm nevez. A négy őselem szolgálója vagyok.

– Szegedi kiállításának kerámiáit terrakotta hölgyeknek és uraknak nevezte Lezsák Sándor. Hogy kell ezt értenünk?

– Az alkotásaim zöme alakos figura. Királyokat, Árpád-házi szenteket, honfoglaláskori alakokat, anyákat, párokat, népviseletbe öltöztetetteket, fiatal lányokat mintázok. A faliképek sorozatába tartozik a Stáció tizennégy állomása és a Hétboldogasszony megmintázása. Szegeden több mint háromszáz darabból rendeztünk kiállítást, Lezsák Sándor nyitotta meg. Akkor, ott ezekkel a szavakkal illette munkáimat. Tömve volt a Fekete ház galériája. Büszkék voltunk egymásra.

– Hol voltak még kiállításai? Úgy tudom, a magyar viseleteket bemutató tárlatának nagy sikere volt.

– Több mint nyolcvan kiállításon vettem már részt. Van egy „mag”, ez több mint száz figurából áll, ezek mindig jönnek velem, de minden kiállításra készítek többféle új alkotást. Így minden bemutatóm aktuális, más és más. Volt egy nemzetközi babakészítési verseny kétezerkettőben Győrben, ott jelentem meg a harminchárom darabból álló Nagy-magyarországi népi együttesemmel, és első díjas lettem. Akkor még könyvekből kutattam, milyen is a kapuvári, boldogi, sióagárdi, buzsáki, kazári viselet a kalocsain, matyón, székin túl. Számtalan helyre hívtak kiállításra, Szombathely, Tihany, Veszprém, Tata, Kapolcs, Budapest, Mezőkövesd, Szeged, Kecskemét, Klagenfurt, és még sorolhatnám. A vendégkönyvemben a bejegyzések sora őrzi ezt, mindegyik egy-egy gyöngyszem. Öt földrészen van munkám.

– Fontosnak tartja, hogy a kézművességgel megismertessük a gyermekeket. Miért?

– Nagyon fontos. Minden kisgyermek először firkál, majd rajzol, és utána alkot. Kell az irányítás, de nem a befolyásolás! Az alkotás gyógyító erejű, ezért alkalmazzák a rehabilitációk során is. Szükségeltetik a „gyugyomálás” is. Rajztanítás közben sokat agyagoztunk. A kéz mindig kéznél van, a marokedény pillanatok alatt sikeres lesz. A csigakészítés is öröm. Golyókból csodák születnek. Rajzolnak is az agyagra. Fő eszközünk a fogvájó, amely rajzol, szúr, vág, mintáz. Vezettem sokféle agyagtábort, dolgoztam művészeti iskolákban. Csodákra képes a gyerekfantázia! Fontos a sikerélmény. Díjat is kaptunk, ami óriási ösztönző.

– A szavakkal is jól bánik: évtizedek óta szerkesztője a Lakiteleki Újságnak, és nemrég megjelent Sorsok, életszilánkok című elbeszéléskötete. Mikor kezdett írni?

– Ebben is édesanyám a példaképem. Ő diákként gyűjtötte a jó mondatokat, szép idézeteket. Én is ezt tettem. Ma is „mentek”. De gyakorlat teszi a mestert, és olvasással szaporodik a szókincse. A Lakiteleki Újság szerkesztője ezerkilencszázkilencvenhárom óta vagyok. Sokféle írást készítettem, számtalan interjút. A tényleges anyag ritkán fért bele az újságba, azt a gépemben raktároztam. Gerencsér Miklós író olvasta először, és biztatott, de még további tíz évig őriztem. Egy éjjel azt álmodtam, hogy Lezsák Sándornak odaadtam. Reggel a géphez ültem, betördeltem, s elküldtem neki. Még ma is emlékszem az enter lenyomására. Ettől kezdve önálló életet él. Talán „az álmok nem hazudnak”.

– A kötet bemutatóján a volt iskolaigazgató, Harmatos Áronné beszélgetett önnel. Melyik volt a legizgalmasabb kérdése?

– Azt mondta Julika, hogy a Kucorgó című novellám fogta meg leginkább. Elmeséltem a történetét. Még ma is érzem a szívemben, ami ott, a tanyán megfogott. Ez a néni a huszadik század végén az Agyagos út tanyáján petróleumlámpa fényében élte az életét sötétedés után. Számtalan kis értéket őrzött, amire büszke volt, amitől csillogott a szeme. Boldog volt, hogy mesélhetett. Ma már nincs meg ez a tanya sem. Nekem minden tanyahely olyan a Földön, mint egy óriási seb. Ott, a romok alatt ház állott, abban éltek, ott voltak boldogok. Ott szültek-haltak. Inkább fájó, mint izgalmas, mert az volt az élet maga. Hány nemzedéken keresztül! S ma mennyi a nyafogó ember…

– Hogy ajánlaná könyvét az olvasóknak?

– A címe is árulkodik róla, hogy a novellák nem mentesek lelki traumáktól, megérintők. „A fél falut már megríkattad! – mondta valaki. – Nem lehet letenni.” Nem ríkatás volt a célom. Ha a katolikus pap hív, hogy a könyv­bemutató a templomban legyen, mert arra érdemes, akkor nem is kell ennél jobb ajánlás.