Kedves és vidám társaságban, ahol még élnek egy emberibb kor hagyományai, alakult ki ez a - tárgyam szempontjából – figyelemre méltói társasjáték.
Valaki azt kérdezi:
– Micsinál a micsoda a micsodán, meddig micsinál a micsodája?
A társaság gondolkozik, aztán az egyik kivágja:
– Megy a juhász a szamáron, földig ér a lába.
Mire a kérdező elégedetten:
– Úgy van.
Ennek a kicsoda-micsoda játéknak szóban forgó társaságban idővel bajnokai fejlődtek. Büszkén vallom, hogy magam is közéjük tartozom, akik szemrebbenés nélkül vágják ki a legnehezebb és legritkább verssorokat a jól feltett kérdésre: ráismernek drámákból vett idézetekre, sőt szállóigékre, keresztül-kasul, az egész magyar költészettörténetből vett példákra. A játék lényege az, hogy a verssor minden szavának megfelelő, szótani értelemben vett kérdő névmásokból állítjuk össze a sort, ebből kell aztán kitalálni.
Ahogy gyakorlás közben a fülem differenciálódni kezdett, megfigyeléseket tettem magamon a kitalálás feltételeinek lélektanához. Bármilyen gyorsan jöttem rá, ízlelgetve nyelvemmel és fülemmel, a kérdezett verssorra, a hozzá való közeledés mindig három fázisból állott, mint mikor nagyobb kategóriákból kisebb kategóriák felé haladunk.
Először a műfajt éreztem meg, hogy drámai vagy elbeszélő, vagy népdalszerű. Aztán a sornak valamilyen megközelítő, nagy általánosságban értett tartalmát. Végre a költő egyéni hangját, a stílust. Ezután bukkant fel bennem a verssor.
Ez a három fázis néha tudatos volt, ilyenkor megtörtént, hogy jeleztem is őket, ilyenformán:
– Ez valami ballada... aha... valami naiv esemény van benne... valószínűen a népköltészetből... hosszú lejáratú... izé... Arany Jánostól van... megvan!... „Ó, irgalom atyja, ne hagyj el...” az Ágnes asszonyból.
Egyszer az is megtörtént, hogy majdnem pontosan körülírtam egy olyan verssornak a tartalmát, amiről utóbb kiderült, hogy nem is találhattam ki, mert nem ismertem. Megmondtam, hogy tájleírás, naplementével, ehhez hasonló dolgokkal. Máskor a magyar L'Aiglon (Sasfiók) utolsó soráról („Adassa rá fehér egyenruháját”) kitalálás előtt megmondtam, hogy drámából való, mégpedig nem eredeti nyelvén.
Ez a produkció, versekről lévén szó, a „daltalan szívek” korában (soha ilyen verstelen nem volt Európa, mint ma) a legtöbb embert untatja – jobbik esetben hüledeztek, álmélkodtak az outsider hallgatók, varázslatról beszéltek, azt mondták, ez már gondolatolvasás vagy összebeszélés, hogy lehet az, hogy néhány „kicsoda, micsodá”-ból az ember felismerjen sok ezer verssor közül egy bizonyosat?
Ha logikusan, tehát prózai értelemben (ne felejtsük el: vers és próza – ez nemcsak két műfaj, hanem két szemlélet, két lehetősége a lelki életnek, két világ, ha úgy tetszik – a valóságé és a rejtelemé, az értelemé és a sejtelemé) nézem a dolgot, a csodálkozóknak kell igazat adni. Mert végre is, akár vers, akár próza, filologice és filozofice a mondott és írott beszéd végeredményben mondatokból áll, vagyis ítéletekből, és a mondat, akárhogy variáljuk, logikus építmény, állandó alkatrészekből: alany és állítmány, jelző, tárgy és határozó.
Ez a csekély számú alkatrész – pláne a magyar nyelvben, ahol a részek helye is meglehetősen adva van - aránylag nem sok permutációt enged meg – a kérdő névmásokkal való behelyettesítés után néhány csoportban kellene hogy felosztódjék minden elképzelt és elképzelhető mondat, és minden csoport alapkérdése végtelen sok mondatra kellene hogy rápasszoljon. Hogy van az mégis, hogy erre a kérdésre, „mire kicsoda, micsinál a micsoda?” csalhatatlanul megérzem, hogy kizáróan ezt jelentheti, „talpra magyar, hí a haza!”? – semmi egyebet, holott ilyen összeállítású mondatot milliót konstruált és konstruálhat még az emberi beszéd?
Annyi tehát máris kiderült ebből a játékból a vers lelkének megértéséhez, hogy egy verssor karakterére, magára a verssorra rá lehet ismerni tisztán a szavak szótani elhelyezéséről – ez tehát a versnél legalább olyan lényeges tulajdonság, mint a benne foglalt tartalom. Több mint lényeges – döntő, végzetesen elhatározó tulajdonság, amiből mindjárt következik is az első, fontos megállapítás: hogy a vers éppen abban különbözik a prózától, hogy a benne foglalt tartalom nem fejezhető ki prózában – a vers tehát ott kezdődik, ahol a próza végződik –, a vers tartalma prózára nem fordítható le, nem azért, mert bonyolultabb, sokrétűbb, mint a próza, hanem azért, mert egészen másvalami, máshonnan eredő, nem közös forrású alkotása a képzeletnek, mert nem az értelemből, hanem, úgy látszik, annak megkerülésével, közvetlenül a lélekből ered – hogy tehát a versnek nincsen és nem lehet „elmondható” „tartalma”; nagyon jól emlékezem, diákkoromban (akkor költő voltam) milyen komikusan hatott rám az a naivitás, hozzá nem értés, amivel az esztétikatanárom felszólított, hogy mondjam el a felolvasott versnek a „tartalmát”.
Igen jól éreztem ugyanis, csak nem tudtam volna kifejezni akkor, hogy a versnek nem lehet „tartalma” – vagy inkább a versnek nem lehet olyan „tartalma”, ami a formájától különválasztva is jelentene valamit, amit ki lehetne hámozni belőle, mint valami magot –, mert a vers nem másféle kifejezése a prózában is elgondolható tartalomnak, nem rövidebb vagy hosszabb, nem kötöttebb vagy lazább, nem szigorúbb vagy szabadabb valami a prózánál – hanem lényegében más, úgy látszik, összefogóbb és egészebb megnyilatkozása lévén a stílusban élő egyéniségnek, talán nem is kevesebb, mint az egyéniség tulajdon stílusában való megnyilatkozásának legnagyobb lehetősége, legmagasabb foka: ahol kifejezés és mondanivaló, forma és tartalom, külalak és belérték egy és ugyanaz, szétválaszthatatlan egész: önmagát magyarázó értelem, közvetlen jelentés.
És itt dől el az egész, sokat vitatott formakérdés, aminek hamis felvetése, a fogalmak összekuszálása következtében, tette lehetővé a költészet állítólagos forradalmát, azt azt álképletet, amit „szabad vers” néven termelt ki magából, mint valami technikai felfedezést, egy „daltalan szívű” század. Persze, aki a versben megkülönböztet formát és tartalmat, mondanivalót és „technikát", gondolatot és annak „művészi” kifejezését – annak a számára kézenfekvő lehetőség, hogy a technikát fejleszteni lehet, függetlenül a tartalmától, „megkötni” vagy „felszabadítani” – mindenesetre: újítani. Vers – ritmus és rím nélkül! – (úgynevezett belső dinamikával – mindjárt kiderül, micsoda álfogalmat takar ez a nagyképű szó!) – nem hasonlít ez a büszke műfajelnevezés veszedelmesen a drót nélküli telefon és füst nélküli lőpor műszavakhoz? Forradalom és maradiság így állanak egymással szemközt a költészetben, mint két szörnyű tévedése a „daltalan szívek”-nek – utóbbi az esztétikában mint tartalomkereső, ellensége a versnek – előbbi az alkotásban mint formabontó, aki
a fürdővízzel együtt természetesen a gyereket is kidobja.
A valóság pedig egyszerűen az, hogy a daltalan szív számára akár esztétikus, akár költő az illető, lelke mélyén, öntudatlanul, éppen olyan érthetetlen valami, hogy miért kell bizonyos gondolatokat és észrevételeket versben elmondani, mint az, hogy értelmes ember úgy fejezze ki magát, hogy megszakítson egy gondolatot egy rokonhangzású szó kedvéért, hogy a következő sor vége éppen olyan hangzású legyen, mint az előző sor vége. Aki a versben „formakérdést”, „művésztechnikai” kérdést ismer, függetlenül a verstől, annak a számára a „szabad vers” felfedezése után, elismerem, roppant nevetséges valami lehet, hogy kiváló szellemek, mélységes gondolatok és érzések hordozói, világmegváltó eszmék terhesei azzal bajlódnak évszázadokon át, a megváltó eszmék kifejezése közben, hogy rokon hangzású szavakat fogdostak össze, ilyeneket, hogy aszongya „tavasz” és „havaz”, amiknek semmi köze egymáshoz, értelemben: igazán olyanféle látvány, mintha a nagy próféta, mikor az emberiség sorsát irányító hegyibeszédet tart, közben legyeket fogdosna. Hát nem furcsa? Petőfi leül március tizenötödikén, hogy megszövegezze a magyarság felszabadulásának proklamációját, egy újkori Macbeth jóslatát, mely hivatva van bejelenteni és előidézni a szabadságharcot, millió ember önkéntes vére hullatását, új alkotmányt, új történelmet – és közben azon töri a fejét, hogy „esküszünk” úgy végződjék, hogy „leszünk”, és „ember” az olyanféleképpen hangozzék, mint „nem mer” és „domborulnak”, az „leborulnak”!
Nehéz is védekezni a daltalan szív egészséges nevetése ellen, és a költő, akiben a vers lelke él, kezdettől fogva tört szavakat dadog – valóban, mit felelhet? Tetten érték a nevetséges rímjátékon – ő érzi, hogy igaza van, de nem meri kimondani –, ki hinné el neki, hogy ez a játék a vers határtalan birodalmán belül azonos a legvéresebb igazsággal –, hogy a világ megváltása igenis szavakon múlik –, hogy kezdetben az Ige volt és az Igéből lett az Értelem – nem megfordítva, mint ahogy a logika hirdeti, mikor fogadalmakat vesz alapul, amikhez szavakat keresett az értelem.
Nos, hát igen – ez a két szó csak a fülemben találkozott; de ha valódi versről van szó, mérget vehettek rá, hogy az értelemben is közük van egymáshoz. Furcsa, ugye, hogy mélység, igazság s annak egyetlen érthető és helyes és felfogható kinyilatkoztatása jött létre, azaz egyetlen, legrövidebb és leggazdaságosabb kifejezése a gondolatnak, mint két pont közt egyetlen egyenes vonal, szóval a tökéletes meghatározás: egyszerűen úgy, hogy két szó a szavak tengerében véletlenül hasonlóan hangzott? Furcsa és mégis így van.
Und was ich stelle
Auf dieser Welt,
Ist, wie auf einer Welle
Gestellt.
(Goethe)
Íme, egy igazság: aki tömörebben és igazabbul és helyesebben és logikusabban akarja kifejezni, okvetlenül lazábban és enyhébb és hamisabb és a gondolattól eltérőbb prózát kap. És íme, mégis, miután felfogtad a legegyszerűbb és legigazabb ítéletet, ami e mondatban foglaltatik: álmélkodva jössz rá, hogy a mondat keresztül-kasul, széltében-hosszában rímel és cseng és bong. Megint csak a halhatatlan Leonardo da Vinci mondását tudom alkalmazni, amit már annyiszor alkalmaztam: ez a vers jó (helyes és igaz!), mert szép.
Mi mást jelenthet hát ez a megismerés, mint azt, hogy valahol lent, a fogalmak és szavak születésének mélyében a szavak és fogalmak összefüggenek, kettős gyökerük van –, hogy a „víg-asztal” azért rímel a „vigasztal”-ra, mert a víg asztal csakugyan vigasztal. És a valódi vers ütemében és rímeiben felfedezi ezt a titkot, fogalmak és szavak, szó és gondolat és kifejezés, kifejezés és közlés közös származásának titkát. Amit a „szabad vers” dilettánsai keresnek, a belső dinamika régen megvan: kezdettől fogva megvolt, úgy hívják, hogy ütem és rím.
Máskor beszélek majd arról, amit az elején feldobtam: az egyéniség és stílus kérdéséről, arról, hogy a stílusból éppúgy következtetni lehet egyetlen, élő egyéniség jelenlétére, mint megfordítva (Krisztus létezésének kérdése például, hogy el ne felejtsem!) – most csak egyet még, azok számára, akikben esztétizáló, költészetelemző hajlandóság van: vigyázzatok! a valódi vers, melynek lelke van, elemezhetetlen és felbonthatatlan, mint az eleven lélek – a valódi versnek csak a hatását lehet magyarázni és értelmezni, magát
a verset nem.
Ki kérdezett?, 1926
