Tanúként állíthatom, hogy a népfőiskola tervének csírája Lezsák Sándorban már ezerkilencszázhetvenkettőben mocorgott – fogalmazott a lapunknak adott interjúban Gálfalvi György író, akivel legújabb könyvéről és Balázs Ferenc munkásságáról is beszélgettünk.
– Több évtizedes barátság köti össze Lezsák Sándorral. Hogyan kerültek kapcsolatba?
– Lezsák Sándor ezerkilencszázhetvenkettőben keresett meg a feleségével együtt Marosvásárhelyen, az Igaz Szó szerkesztőségében. Kihívott a folyosóra, és azt mondta, olvasta az írásaimat, az az érzése, hogy nekünk közünk van egymáshoz. Meghívtam őket magunkhoz, csaknem reggelig beszélgettünk, az első mondatok után kiderült, hogy feltűnően talál köztünk a szó. Kamaszkoromtól konokul kerestem a hasonló – akkor úgy mondtam, azonos – gondolkozású embereket, a társulási ösztön az átlagosnál jóval erősebb volt bennem. Lezsák Sándorhoz fél évszázada nagyon szoros, időt és vitákat álló barátság köt, életem nagy elégtételei közé tartozik, hogy közelről követhettem, hogyan lett a tanyasi segédtanárból az Országgyűlés alelnöke, mert volt ereje végigmenni az úton, amely szembejött vele,
s a legjobb képességei szintjén valósította meg önmagát. Nagyon fiatalon leírtam – Tamási Áron közismert gondolatát parafrazálva –, azért vagyunk a világon, hogy azzá legyünk, akik lehetnénk. Lezsák Sándor azzá lett, mert következetesen törekedett erre, és töretlenül munkált benne az elszánás, hogy hite szerint másokért éljen.
– Úgy tudjuk, Lezsák Sándor öntől kapta meg a mészkői prédikátor, Balázs Ferenc egyik könyvét, és ön avatta fel az író népfőiskolai szobrát is. Hogyan jellemezné röviden Balázs Ferenc munkásságát?
– Valóban én adtam oda már az első találkozáskor Lezsák Sándornak Balázs Ferenc A rög alatt című könyvét, és később más írásait is. Tanúként állíthatom, hogy a népfőiskola tervének csírája Lezsák Sándorban már ezerkilencszázhetvenkettőben mocorgott. Balázs Ferenc példája csak katalizátorként szolgált tervei megvalósításához. Balázs Ferenc unitárius teológiát végzett, „bejárta a kerek világot” – ezen a címen írt úti beszámolót –,
a dániai népfőiskolák mintáját, majd Amerikában, Japánban, Indiában tanulmányozva a népfőiskolai mozgalmakat, megerősödött benne az elszánás: hasznosan és másokért kíván élni, mert „Életünk céladomány, és nem magántulajdon”. Szuggesztív egyéniség volt, de Mészkőn, ahol lelkészként szolgált, nem minden nehézség nélkül tudta híveit arra késztetni – késztetni és nem kényszeríteni! –, hogy életükön változtassanak.
– A Hungarikum Ligetben a Gálfalvi Terem az ön nevét őrzi, és tiszteletére padot is faragtak. Milyen érzés, ha erre gondol?
– Természetesen óriási megtiszteltetésnek érzem mindkettőt, de meg kell jegyeznem, hogy a népfőiskolán nem csak nekem van névre szóló padom, hanem nálam jóval érdemesebb embereknek is. Az olyan estéken – ritkán fordul elő – amikor egyedül vagyok, néha kiülök a padra, meglesem a napszentültét, majd a kovácsoltvas lámpák fényeinek kigyulladását, s arra az útra gondolok, amikor Lezsák Sándorral Szalkszentmártonból jövet először láttam meg az alföldi puszta csillagai közé vetülő fényeket, melyek jelezték: az egykor elhanyagolt állami gazdaság területén épül a népfőiskola. Nem tudom, mert nem is akarom kerülni a nagy szavakat: közelről követhettem a csoda születését, mert valakik nemcsak álmodoztak róla, hanem művelték is.
– Milyen gyakran jár a Hungarikum Ligetbe?
– Korábban gyakrabban jártam a népfőiskolára, de megvénülve és mozgásomban korlátozva egyre ritkábban. Utoljára augusztusban töltöttem ott huzamosabb időt, most november közepén, az elmúlt napokban pedig részt vettem a Lakiteleki Filmszemlén és Sára Sándor szobrának felavatásán.
– Mit gondol a Hungarikum Liget küldetéséről?
– A Hungarikum Liget lehetőséget és folyamatosan tágítható teret kínál a határokon belül és kívül az egyre erősödő és terebélyesedő népfőiskolai hálózatnak. Igényekre válaszol, és ezekre alapozva igényeket teremt, fórumokat és intézményes kereteket kínál. Hangsúlyozza és magától értetődővé teszi az egyetemes magyarság együvé tartozásának, egymásra utaltságának tudatát. A táborozások, az előadások sokáig fájóan hiányzó alkalmat biztosítanak a találkozásra, a közös gondolkodásra és a összetartozás bőrközeli élményének megélésére.
– A tavalyi évben jelent meg Világszélen című könyve. Mivel ajánlaná ezt az olvasóknak?
– Ajánlás helyett inkább arra kérném a feltételezett olvasót, hogy ebben a sok tekintetben elidegenedettnek bizonyuló világban, a joggal kárhoztatott árokásások és szekértáborozások korában próbáljon meg legalább az út feléig elébe jönni a hozzá közeledő, megértést kereső szerzővel való találkozáshoz. Egyetlen gondolatot emelnék ki kedvcsinálónak a könyvből: mi, nemzetiségi sorsban élők kihegyezetten alkalmasak vagyunk arra, hogy a vészjósló jeleket érzékeljük, van a lelkünknek egy csücske, amely tapasztalatainkat begyűjtve szinte predesztinál a veszélyérzetre.
Gálfalvi György (1942): József Attila-díjas romániai magyar író, szerkesztő. Magyar irodalom szakot végzett 1965-ben Kolozsváron, 1970-től az Igaz Szó – később Látó – című folyóirat munkatársa nyugdíjazásáig, 1991-től a Lakitelek Alapítvány kurátora. Munkásságát számos díjjal ismerték el, 2012-ben megkapta a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét is.
