Az Emil Ludwigé juttatja eszembe. Ha parancsolják, az időszerűség is. Néhány év előtt volt a Napóleon halálának – most néhány hónap múlva lesz a Tolsztoj születésének századik évfordulója.
Emil Ludwig úrnak, a jeles német biográfusnak is, hallom, jubileuma van ebből az alkalomból. Vagy kétszázezer példányt adtak el ebből a Napóleon-életrajzból Németországban és egyebütt, főként Amerikában.
Gratulálok neki. Ehhez mindenesetre. A kétszázezer példányhoz. Viszont nekem csak egyetlenegy példányhoz van közöm, ahhoz, amit elolvastam. S mivelhogy a dolog természeténél fogva a többi százkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc példányban ugyanaz van, ez a rettenetes nagy szám – legalább számomra – nem világítja meg jobban se Napóleont, se Emil Ludwig urat, mintha utóbbinak művét kéziratban, előbbit személyesen lett volna szerencsém bizalmasan ismerhetni.
Mert hát mégiscsak ez a fontos. Ez az egy példány, a sok egy ember számára – ez világ kezdetétől, s úgy látszik, immár világ végéig (bár a múlt évtized fiataljai beszéltek valami „kollektív lélek”-ről) lényegesebb mértéke volt és lesz minden értékelésnek, mint az a bizonyos valami, amit általában sikernek szoktak nevezni, s általában ilyenfajta számokkal mérnek, hogy, mondjuk, Emil Ludwigot kétszázezer példányban olvassák, és Napóleon négyszázezer embert fogott el vagy győzött le itt meg itt.
A kétfajta siker közt határozottan van rokonság. Csak az a kérdés, milyen természetű. Az egyikről, Emil Ludwigéról, számomra már valószínű, hogy nem nagyobb, mintha csak egy ember olvasta volna el, mondjuk én, és annak, mondjuk, jobban tetszett volna. Lássuk a másikat.
Lássuk ám, de hol?
Emil Ludwig könyvében, sajnos, sehol. Az egész könyvben Napóleonról van ugyan szó, hogy hová járt iskolába, kikkel érintkezett, ki volt a szeretője, és miket mondott, olyankor, mikor nyilvánvalóan tudatában volt, hogy akiknek mondja, egyenesen és kifejezetten oly célból jegyzik fel szavait, hogy azokat száz év múlva Emil Ludwig felhasználhassa könyvében, annak bizonyítására, hogy Napóleon volt akkora ember, amekkoráról Emil Ludwignak érdemes könyvet írni – de ez a Napóleon semmi egyebet nem csinál, mint adalékokat az életrajzírók számára. Ilyenek vannak a könyvben: „Ebben az időben Napóleon már érzi, hogy a sors embere.” „És Napóleon felismeri a történelmi pillanatot.”
Képünk abban a pillanatban ábrázolja Napóleont, amint éppen felismeri a történelmi pillanatot.
Határozottan felemelő kép, csak nem nagyon alkalmas az elképzelésre. S éppen azért, olvasás közben, ahogy szabadon csapongó képzettársításaimat figyelem, mindenki eszembe jut, a nagynéném Bécsből, Hornyák tanár úr, akivel egyszer beszéltem Napóleonról Visegrádon, Chateaubriand, aki szintén ilyen hősnek érezte Napóleont, csak sokkal régebben, mint Ludwig – szóval mindenki, csak éppen…
Azazhogy.
Egyszer maga Napóleon is eszembe jut, ennek a Napóleon-életrajznak olvasása közben. Eszembe jut, de olyan erővel, olyan élesen, hogy meghökkenek – mi ez? megbolondultam? honnan tudom én ezt? hiszen én nem ismertem személyesen Napóleont… becsületszavamra, sose láttam.
A borogyinói ütközetről van szó. Emil Ludwig részletesen tárgyalja, hogy Napóleon az ütközet előtt hogy állt szemben történelmi végzetével, mely őt milliók végzetévé tette. És ahogy ezt olvasom, valahol, hátul az agyamban, ahol úgy látszik nem gondolatok vannak, hanem Valóságos Emlékek, a valóság tükre, lustán és értelmetlenül egy nagyon éles és színes kép bukkan fel.
Furcsa, groteszk kép.
Napóleon az ütközet reggelén megkapta Párizsból a reichstadti herceget ábrázoló festményt – beállíttatja sátrába, a tábornokok bejönnek, körülállják Napóleont, és meghatott tisztelettel, hallgatva asszisztálnak a fenséges látványhoz, ahogy a Sas itt, a harcok mezején, néhány pillanatra elmélyed a távoli fészekben pihegő Sasfiók képmásának szemléletébe… Napóleon szemébe könny szökik, nem tud szólni, csak int, hogy hagyják kissé magára a képpel. A tábornokok tisztelettel és meghatva kivonulnak a sátorból: odakünt egymásra néznek, bólintanak. Persze, az Oroszlán nem szereti, ha gyöngének látják – egyszerű apának, aki gyermekére vágyik. Napóleon egyedül marad a sátorban.
És most.
Egyedül maradva körülnéz. Tudja, hogy odakint a tábornokok egymásra néznek, bólintanak és azt gondolják, hogy a nagy ember nem szereti, ha gyöngének látják, egyszerű apának, aki egyedül szeretne könnyezni, fiára gondolva. Azt is tudja, hogy ehhez körülbelül két perc kell, amíg ezt így elgondolják a tábornokok. Tehát legalább két percig kell egyedül lennie. Ez egy kicsit sok, tekintve, hogy a könny, amit a szép jelenet kiváltott, abban a pillanatban visszaugrott, mikor a tábornokok kimentek. Napóleon unja a két percet. Unalmában egész közel megy a képhez, ami egyáltalán nem érdekli, lehajol, és a körmével egy vastagabb festékcsíkot kezd vakargatni, kíváncsian, hogy meg van-e már száradva, és egyáltalán milyen furcsák ezek a festők, ilyen csíkokat kenegetnek a vászonra, és abból kép lesz. A puha festékből egy picike a körme alá megy: ez elég hozzá, hogy most már csak ez a köröm érdekelje – a másik körmével piszkálni kezdi. Még mielőtt sikerült volna kipiszkálni, eszébe jut, hogy a két perc valószínűleg letelt már – visszalép a képtől, elhomályosítja a szemeit, és kissé remegő hangon kiszól, hogy bejöhetnek már.
Furcsa kép, furcsa Napóleon, nemde? Ez bizony egy hiú, nagyképű, kicsinyes pojáca, uraim, nem férfi, legjobb esetben mulatságos komédiás.
Viszont ezt a képet, amiből kiderült az igazság, olyasvalaki árulhatta el, aki megleste Napóleont, mikor egyedül volt. Mondom, szinte meghökkenek – honnan a csudából él bennem egy ilyen éles emlék, amiből Napóleont és az egész Napóleon-kérdést jobban megértem, mint száz kötet Emil Ludwigból?
Honnan ismerem én Napóleont személyesen?
Aztán eszembe jut.
Tolsztoj Háború és béke című regényében olvasható ez a jelenet, csaknem ilyen részletesen.
Persze, nem szóról szóra. De hiszen éppen ez az.
Mert, jól értsük meg, nem azon vitatkozom én most, hogy Tolsztoj ítélete helyesebb-e Napóleonról (puszta véletlennek tartom ugyanis, hogy Tolsztoj véletlenül nem sokra becsülte Napóleont – ez azon múlik, hogy a tulajdon látomását így értelmezte-e vagy úgy), vagy Emil Ludwigé. Én csak azt állapítom meg, hogy Tolsztojnak van látomása Napóleonról, Emil Ludwignak pedig nincs. Hogy a Tolsztojé látomás, vagyis a valóságnak megfelelő, érthetetlen, de nyilvánvaló hűség, az abból derül ki, hogy íme, még mielőtt tudtam volna, honnan, az élmények erejével jelentkezett képzeletemnek abban a sikerében, amelyben az élmények emléke szokott jelentkezni.
Tolsztoj Napóleonja él, Emil Ludwig Napóleonja nem él.
Ez magában nem volna különös, hiszen régi dolog, hogy a múltat, mint létezettet, ugyanaz a művész látja jobban a történelemírónál, aki a létezőt is jobban látja a politikusnál. A különös – és ez már, művészeten túl, az ítéletek világába tartozik –, hogy Tolsztoj regényében Napóleon mellékfigura, jelentéktelen epizódalakja ama hősök történetének, akikről a regény szól: egyszerű emberekről, Jancsiról és Juliskáról.
Ez persze már megfontolandó.
Napóleon – jelentéktelen, kicsinyes, nevetséges figura ott, ahol Jancsi mélységesen és nagyszerűen ember, és Juliska mélységesen és nagyszerűen asszony?
Ki tudja!
Romániában élt, állítólag tíz évvel ezelőtt egy százhúsz éves ember, akiről azt állították, hogy személyesen ismerte Napóleont! Egy német újságíró meglátogatta ezt az embert, és szívdobogva faggatni kezdte, milyen ember volt a császár. A derék aggastyán megsimogatta szakállát, pislogni kezdett, mint aki rengeteg emléke közt válogat (istenem! annyi embert ismert), aztán felcsillant a szeme.
– Ja… Sie meinen Napoleon? Ja, ja… ich hab' ihn gekannt… ja… ja… Nna, also… er war halt e' herzensguter Mensch… aba' dumm!!!
Pesti Napló,
1928. szeptember 8.
