Az egykorú krónikás (kor: a negyvenes évek) mint kuriózumot feljegyzi Balzac könyveinek hatásáról, hogy abban az időben igen gyakran látott az ember polgári lakásokat, melyeket Balzac-stílusban rendeztek be – értsd: Űlemásolva azokat a pontos és hű leírásokat, amik a realizmus nagymesterénél lépten-nyomon előfordulnak, mikor a feltörekvő polgárság életének színhelyét vési be eltörülhetetlenül emlékezetünkbe.
Művészet és élet kölcsönhatásának sokat nyaggatott problémája világosodik meg ebben a feljegyzésben.
Stílusokat általában a béke és tespedés romantikus fénykorai szoktak szolgáltatni – a háborúktól megkímélt Scott Walter-i kor, a Lajosok fényűző képzelete, rokokó és empire.
Az úgynevezett realizmus, a dolgok részletes, pepecselő ábrázolása nem alkalmas rá, hogy belőle összefogó, még az iparművészet számára is felhasználható vonalak alakuljanak ki.
Ez a balzaci stílus kivétel.
Balzac realizmusa a legtisztább, legvalódibb, legfelismerhetőbb formája, örök példája ennek a szemléletnek. Ami utána következett, egy-egy sajátságát, egy-egy lehetőségét fejlesztette csak ki annak a mindent magában foglaló világnak, amit e szemlélet teremtett a semmiből.
A valóság művészetének törvényeit, maradék nélkül, az ő regényei szolgáltatják. S törvényeken túl azt a megismerést, hogy éppen a valóság művészete, az igazi realizmus és naturalizmus az a legtökéletesebb művészet, ami, különféle nevek alatt, egy században egyszer szokott kivirágozni.
Ami közben van: vagy verizmus, a dolgok felülete, vagy romantika és klasszicizmus, párlata és kivonata a valóságnak.
Csúcspontok: a mélységben és magasságban egyformán otthonos, felszínt és alapot, absztrakciót és konkrétumot, testet és lelket, részleteket és belső összefüggést egyszerre látó zseni.
A tizenhatodik században Shakespeare.
A tizennyolcadikban egyszerre többen: az enciklopédisták.
A tizenkilencedikben Balzac.
Egyik legszebb példa ez a Kispolgárok című regény.
Thuillier figurájából a klasszikus Molière örök, de egyvonalú típusát rajzolta volna meg az önhitt, naiv baleknek, holmi botcsinálta doktort, aki arra született, hogy becsapják. A száraz verizmus egyszerűen strébert látna benne.
Peyrade-ot a romantikus pátosz rajongó szerelmesnek állította volna be, aki mindent elkövet, hogy tűzön-vízen át magáévá tegye választottját. A modern, újságírós szenzációregény nagystílű kalandornak dolgozná fel, akit se nő, se élet meg nem babonáz, csak a siker vad vágya.
Balzacnál mindez ellentmondás, megfér s kiegyenlítődik, a sok szín, sokféle látás egyetlen, mégis minden színnél érdekesebben villódzó szürkébe olvad – de ezt a villódzó, meghatározhatatlan s mégis mindennél ismerősebb és igazibb valamit úgy hívják, hogy ember.
Látását nem zavarják elfogultságok, szenvedélyek – az elfogultságok és szenvedélyek piacát hogy ismerhetné különben?
A felületes jellemzés azt mondaná rá: hitetlen.
Én inkább azt mondanám: mindenhivő.
Nem pogány, és nem keresztény. Nem rajongó, és nem szkeptikus. De jól látja jó és rossz, helyes és helytelen, szép és rút közt a különbséget – s aki a különbséget látja, lehet-e más, mint jónak és helyesnek és szépnek hirdetője?
Ajánlásában, amit leendő feleségéhez, a legtörhetetlenebb szerelemmel imádott asszonyhoz intéz, egy filozófus szavait idézi, aki szerint nem az a fontos, hogy miben hiszünk – az a fontos, hogy higgyünk.
Balzacról azt mondják lanyhább hívei, aránylag rövid idő alatt túl sok regényt írt, nem lehet mindegyik tökéletes.
Ugyanazt a világról is el lehetne mondani. Azt is mindössze hat nap alatt teremtették.
De vannak benne mégis vulkánok és folyók és tengerek, s néhány olyan mű, mint a Szamárbőr és a Goriot apó és a Kispolgárok.
Előszó Balzac Kispolgárok c. művéhez, 1929
