(6.)
Csakugyan a legközelebbi hosszú bőjt ágynak dönté a becsületes embert; oly színben volt, mintha nemcsak ette volna az olajat, hanem festette volna is magát azzal. A hosszú bőjt egyszerű eledelei, melyet szigorúan meg szokott tartani, fölöslegessé tettek nála minden étvágyat, gyomra felmondotta a szolgálatot, s tagjai egyenkint nyugalmaztatásért folyamodtak.
Gerguc soha életében sem élt orvossággal. Nem azért, mintha a bevételtől, hanem inkább mert a kiadástól irtózott.
Homoeopatikus úton hitte elűzhetni betegségét: a bőjt által okozott bajt koplalással. De még ezáltal sem bírt erőhöz jönni. Végre látva, hogy a baj nagyobbodik, megtért az allopathiához, elővéve univerzális házi gyógyszerét, mely fiatalabb korában, ha a csömör a hátába állt, annyiszor segített rajta, tudniillik egy meszely jó erős törkölypálinkát, borssal, gyömbérrel és szerecsendióval megfűszerezve.
Ettől természetesen hogy rögtön megütötte félig a guta.
A háznép sikoltozva tördelte kezeit ágya körül, csupán Birbucnak volt annyi esze, hogy elfusson egy borbély után, eret vágatandó rajta.
A borbély azonban megértve, hogy Gerguchoz hívják, célszerűnek látta addig meg sem mozdulni helyéből, míg előre ki nem fizetik a forintját. Birbuc diák tehát összekereste zsebeiből takarék garasait, s valahogy kifizetve a borbélyt, nyargalt vele a beteghez.
Az semmit sem tudott magáról, csak miután eret vágtak rajta, tért magához, s természetesen első volt a borbély, akit meglátott.
– De minek híttátok ezt az embert? – kiáltotta hebegve – ki fogja fizetni? Én nem.
– Kifizettem én már, – szólt Boldizsár.
– Elig bolond voltál. Mennyit fizettél neki? Elig lett volna tíz garas. Tudom, hogy attál neki tizenkettőt.
A borbély inté, hogy ne lármázzon, jobb lesz, hivasson egy papot és gyónjon meg, mert egy óra alatt meghal.
– Dá te bulund! Add vissza pinzomet, Birbucét, ha megháluk. Meg tudtam volna én hálni ingyen is. Majd én neked hálok meg pinzért.
Erre azonban keresztényi módon meggyónt, s miután a lelkész által figyelmeztetve lőn, hogy készüljön ama mennyei hitelező elé, kit sem cridával, sem hamis váltólevelekkel, sem eltagadással megcsalni nem lehet, bezáratta ajtóit, s családját ágya körül gyűjtve, miután minden idegent eltávolíta magától, még Birbuc diákot is, fölemelteté egy helyen a pallót ágya alatt, onnan a család összes erejével kihúzatott egy nehéz vasládát, s azt felnyittatá egy szüntelen nyakán függő kulccsal.
A láda színültig volt pénzzel.
– Itt vágyun félmillió forint, arányban, ezüstben; kétszázhatvanhétezernyolcszázötvenhárom forint, harminc krajcár ezüstben, kétszázharminckétezeregyszáznegyvenhét forint harminc krajcár arányban. Ezt én kerestem nagy fáradsággal ötven esztendőn keresztül, s nem viszek el belőle semmit.
– Jaj de sok pénz! – kiálta fel Mi nerva a láda mellé guggolva. – Ez a mienk lesz atyus, ugyebár?
– Lejányuk! – monda a kalmár haldokló szóval. – Kisászuny vagytok mind a ketten. Nem is tudtátok, hogy ti kisászuny vagytok; én tudtam. Kihoz mentek ti firhoz, mondjatok nékem. Hadd tudjam meg, ha megháluk, ki fogja nekem mondani: uram átyum?
Olivia szerényen lesüté szemeit, s felsóhajtva felelt:
– Én azé leszek, akit mindig becsültem, s ki tégedet szintén becsült és szeretett.
– Nem ismerok olyan bolondut.
– Boldizsárt.
– Haj te Libucka! megbolondultad magadat! Én hagyom nektek a félmilliót arányban, ezüstben, s te választod a koldust? Na ez szip van.
– Én jó szívéért szeretem, s az többet ér nekem a világ minden kincseinél.
– Na jul van. Gyere ide arányus leányum. Neked vágyun vicispányod fia.
– Kell is nekem, – monda kacér hetykeséggel Mincucka. – Kapok én már főispánt is, grófot, bárót, herceget, nem is egyet, hanem kettőt.
– Arányus leányum! – kiálta fel Gerguc. – Jer, had üleljelek a nyakadba a kezemmel. Te vágy csak angyul. Drágalátus ruzsavirág! Hercegnek, kettőnek kell néked. Adj csukut orcájámra. No jul van. Ti meglesztek a magatokénak, én nem bánom. Te Libucka, neked ju lesz Birbuc diák, neked hágyum ezt a cérnás bultut. Te pedig arányus leányum nagyságus ászunyra kiszulsz, te urnak születtél, neked kell pinz, neked hágyum ez a fél milliót. Az ászunyt hágyom akinek kell.
E testamentomtétel után egy énekeskönyvet kért magának Gerguc, nagyot ásított belőle, és meghalt.
A temetés napján Olivia beteg volt a fájdalom miatt; a könny, mely szemeibe nem tudott jőni, szinte megfojtotta szívét, a diák sírt ő helyette is. Szegény Birbucnak oly vörös volt az orra a sok sírás miatt, mintha édes apjának tette volna.
Mincucka is tett annyi áldozatot ez ünnepély tiszteletére, hogy ez alkalommal pirosra nem festette ki magát, egyedül fehérre, s a gyászruhát csak kétszer verte a szabó fejéhez, amiért nem állt jól rajta.
A népség megtudva, hogy viaszgyertyákat fognak osztani a temetésen, roppant sokaságban jelent meg a derék ember utolsó tisztességtételén, nem győzte csodálni a megszomorult felek pietását, kik nem kíméltek semmi áldozatot, mely ez ünnepély pompájához megkívántatott. A koporsó fekete bársonnyal volt bevonva s ezüst szegekkel kiverve, a szomszédvárosból hozattak kántorokat és zenekart, s a szekerektől kezdve a ministránsokig teljes ornátusban lőn mindenki megrendelve.
Folytatjuk
