(7.)
Az özvegy ugyan jobban szerette volna, ha mindez legkisebb zaj nélkül egyszerűen ment volna végbe, de Mincucka akarta amúgy.
– Mit gondol, mama? Hogy mehetnék én egy fakó koporsó után, amit gyalog emberek visznek? minden fáklya, minden muzsika nélkül? Bizonyosan ott lesz a vicispán fia is, meg tán Fügefi gróf is eljön. A szemem égne ki előttük.
Minervának tagadhatatlanul helyes tapintata volt e tárgyban, mert amint a készülőt húzták, csakugyan megjelent a vicispán fia és Fügefi gróf, kit ugyan még nincs szerencsénk tisztelhetni, de majd lesz. Előbb csak messzire álltak, de miután meggyőződtek felőle, hogy a kiállítási pompa rangjokhoz illő, s minden kompromisszió nélkül megmutathatják magukat, keresztül furakodtak a népségen, szorosan a gyászoló népek közelében foglalva helyet.
Az egyházfi menten odanyomott volna a kezükbe egy-egy viaszgyertyát; a vicispán fia csak elvette, de Fügefi gróf véleménye oda ment ki, hogy ő bizony nem faggyúzza vele össze a kesztyűit, s nem fogadta el.
Minerva felsikoltva kapott szivéhez. Az úrfi kötelességének tartá a rögtöni fájdalom okai felől tudakozódni.
– Mindjárt elájulok.
– Csak ide az én karomba.
– Kicsoda az ott gyertya nélkül?
– Az bizony Fügefi gróf.
– Minő botrány! minő kigúnyolása a fájdalmas sziveknek.
– Megmondom neki, hogy menjen innen.
– Dehogy azt. Mondja neki, hogy jöjjön ide, hadd adok neki egy gyertyát.
Már ez olyan szó volt, melynek föltétlen engedelmeskedni kellett. Fügefi gróf törte magát a vett parancs elé s őszinte kegyességgel fogadá el a gyászoló niobei alak kezei ből a pompás cirádákkal kékre, zöldre festett viaszgyertyát, melynél sem szebb, sem nagyobb más ember fiának nem jutott.
Tiszteljétek azon érzelmeket, melyek a fájdalom ily magasztos pillanataiban keletkeznek a szivek mélyén s ily ünnepélyes tények megragadó jeleneteiben nyilatkoztatják ki magukat!
A gróf az egész menet alkalmával szüntelen sarkában volt a gyászos szépségnek, nem egyszer taposva az úrfi tyúkszemeire, ki szintén iparkodott annak nyomdokaiba léphetni.
Olivia ezalatt hallgatva zokogott, Birbuc vállára borulva. A jelenlévő népség általánosan azon meggyőződésben élt, hogy Olivia a szebbik a megboldogult leányai közül, kit mind szerénysége, mind illendő magaviselete, őszinte fájdalma magasra helyeztek kisebbik testvére fölé; míg azonban a diákok énekeltek, az özvegy el találta beszélni titoktartás feltétele alatt valamelyik vigasztaló szomszédaszszonynak, hogy ez a gazember, akiért most könnyei hullanak, neki egy fillért sem hagyott, a nagyobbik leányának is csak a cérnásboltot, a kisebbiknek pedig félmilliót. Amiből az következett, hogy mire a temetőben ismét öszszegyűlt a sokaság, Oliviát nem tartotta többé senki szépnek, jónak és kegyesnek, ellenkezőleg Minerva kisasszony emelkedett magas fokára a becsülésnek, mindaz, amit tett, avagy elintéze, csodálatnak és helyeslésnek levén tárgya.
E bátorító közvélemény benyomása alatt, ott a sír előtt háromszor ájult el a közrészvét által környezett hajadon. Kétszer az úrfi kapta el; akkor csakhamar felocsúdott, míg végre harmadszor csakugyan sikerült a gróf karjai közé hanyatlania; s ezúttal aztán annyira erőt vett rajta a fájdalom, hogy Fügefi úr le sem tehette őt, míg csak kocsijáig nem vivé, s ott is aztán egészsége iránti aggodalomból kénytelen volt mellette helyet foglalni, s egész hazáig ápoló felügyelete alatt tartani.
A népség kifogyhatlan volt részint a gazdag örökösnő őszinte fájdalmainak, részint a gróf emberszeretetének és minden előítéleteken felül emelkedett leereszkedésének méltányos és érdem szerinti bámulásában.
Az úrfi gyalog sétálván haza a temetőből, éppen akkorra ért a néhai kalmár háza elé, midőn Fügefi úr kilépett abból. Egy fehér rózsa, mi az imént Minerva hajába volt tűzve, most az ő gomblyukában díszlett. Ez köszönt neki, amaz nem fogadta el. Egyenesen benyitott Minerva szobájába, minden kopogtatás és lábtörlés nélkül. Az a tükör előtt állt, és már nem volt halovány.
Az úrfi durcás pátosszal lépett mellé. Nem tudta, hol kezdje a szót. Minerva nevetve veté magát egy karszékbe, hajfürtjeit rendbe rezgetve.
– Nos, miért jött?
– Miért jöttem? – szólt az úrfi, teát rális indulattal markolva üstökébe, – miért jöttem? semmiért sem jöttem, csupán azért jöttem, hogy önnek, hogy kegyednek, hogy nagysádnak kijelentsem, hogy az én szívem meg van hidegülve ön iránt.
– Ezt sokkal jobban kijelenthette volna azáltal, ha éppen nem jön ide.
– Ön mondja ezt nekem? Kegyed üt ily hideg tőröket lázongó szivemnek keblébe?
A leány félrefordult s köténye bojtjából szélmalmot csinálva, elkezdett dalolni.
– Lallalalá lallalalá.
– Ön a könnyelmű hidegvérűség északi pólusának jégbérce, mely fölött a kegyetlenség északfényének hazug sugárai mosolyganak! de én a földrengés leszek, mely vulkánná gyújtja a jégtengerek közepett megfagyott rideg sziklabércet pokoli tüzének hömpölygő lávarohamával.
– Lallalalá lallalalá.
– Kacagj mosolygó kísértet, kacagj, álmaimnak lábatlan ideálja, kiről az hivém, óh balga én! hogy égi szárnyalása közt még a virágok himporát sem szórják le égi talpai, s íme, alig lebbenté fel a viszályok zefirje álerényt hazudó palástját, meg kell látnom a szenvedélyek pokoli fertőjében besározott cipőit lelketlen szellemének.
– Lallalalá lallalalá.
– Da majdan sírni fogsz, ha a sötét bú fátyolát sorsod egére felvonja az égi bosszúállás keze, s az egész világ csak egy sötétség leszen, hol a semmiség közepében csak egy szigetje lesz a nyugalomnak, csak egy virág fog nőni a szigetben. Az én borongós lelkem gondolatja lesz a sötétség, tudd meg ezt és a szigete a nyugalomnak az én kihamvadt érzelmeimnek sírja és e virág, e halvány liliom, mely a sírhalmon egyedül nyílik, halavány nefelejtse az emlékezetnek. Te kétségbeesve fogsz e sírhoz rohanni majd, hogy e virágot letépd halotti koszorúnak, de ekkor annak kebléből egy kígyó fogja kiemelni fejét, kígyója a lélekmardosásnak, melynek szemeiből villámok fognak lövelni és e villámok harsogása azt dörgendi füleidbe:
– Lallalala lallalalá lallalalá lallala!
– Minka! ide hallgass, vagy úgy megcibállak, hogy soha se láttál olyat! – kiálta fel az úrfi, egészen kihozva a textusból.
– Három lépésre tőlem! – viszonzá Minerva büszkén. – Nem ismerjük egymást.
Az úrfi hátralépett, karjait öszszefonva mellén s megsemmisítő tekintetet vete a leányra.
– Háládatlan anakonda, gyöngyeitől megfosztott maradványa egy csigahéjnak, melyből szirének danája helyett csak tengerzúgás hallható; hát nem megmondtam, hogy elveszlek?
– Jaj, maga még gyerek, még magának sokan parancsolnak. Még magának egy esztendeig iskolába kell járni, egyig patvaristának, másikig jurátusnak lenni. Addig én megvénülök. Nem várhatok én magára. Azután ne is hitesse el magával, hogy ez valami szerencse volna én nekem.
– Mit? Tán bizony különb embert is kap nálam? Talán grófot is?
– Éppen azt.
– Hahhahahha! – kiálta fel homlokára ütve az ifju. – Ti emberek, te összes emberiség! Hát nem őrültök-e meg e pillanatban? Te lángzó üstökös! nem jössz-e még kivetni e silány földet sarkaiból? Hát azért hordtam én magának cukerlit? Hát azért költöttem én minden zsebpénzemet kaméliákra? Óh szörnyeteg asszonyi alakban.
– Hagyja el, hát mikor én magát kisegítettem a bajból, hogy a szabóját nem fizethette ki, s az atyám aztán Birbucon vette meg az elsikkadt pénzt? Óh hagyja el.
– Hah! Ez már több mint sok. Vajon nem álom-e ez? kísértetnyomásos álom? Milyet estem az ablakon, mikor kidobtak miattad!
– Hát engem, hogy elpáholtak ön miatt?
– Ne szólj, szavaid mindegyike éles penecilus, mely életem fonalait metéli ketté. A csalódás skorpiói rágnak szívem fájának gyökerein. Én méheknek néztem őket, melyek mézet jöttek gyűjteni a virágokból, s ők skorpiók levének, melyek a gyökereket eszik meg. Hah, leány, ha én egyet-mást elmondok a kávéházban, pedig tudod, hogy én elmondhatok, ki vagy végezve a világ előtt.
Folytatjuk
