A színházból vegyes érzésekkel jöttem el: maga a darab, ez a Mari-Anne szíve című, mint az élet hű ábrázolása, kénytelen volt tetszeni nekem, vagy hogy mondjam, kénytelen voltam elismerni, hogy tetszik, hatással is volt rám, felizgatott és nyugtalanított: de már abból, hogy ezt ilyen körülményesen nyögöm ki, arra kell következtetnem, hogy ez a tetszés nem valami közvetlen és egyszerű, hanem szintén körülményes módon alakult ki.
Ugyanis az a harc, ami a hősnő lelkében dúl a darab folyamán, hogy tudniillik a férjét, Lajost, szeresse-e, amiért jó és nemes és nagylelkű, és megbocsátja neki, hogy Alfréd reménytelen szerelme, de csakis azért, mert reménytelen, Alfréd iránt leküzdhetetlen szenvedélyt kelt a szívében – avagy inkább Alfrédot szeresse, amiért meg tudja érteni, hogy Mari-Anne képtelen nem szeretni a férjét is, abból az alkalomból és azért, mert Lajos, a férj, belenyugszik abba, hogy ő Alfrédot szereti és nem őt, pedig csakugyan – na, szóval ez a harc számomra nem egészen kielégítő, avagy legalábbis nem egészen megnyugtató elintézést nyert azáltal, hogy Alfréd főbe lőtte magát, a férj pedig leugrott a kastély csillagásztornyából, s így Mari-Anne megtört és immár használhatatlan szívét nyújthatja csak át Ödönnek. Tudniillik izé… nem megy a fejembe, hogy ha valakinek a lelkében egy harc dúl, ebben a harcban miért kell hősi halált halni mindenkinek, csak éppen Mari-Anne, a harc boldogtalan csatavesztett tábornoka marad életben.
És egyáltalán – miért halt hősi halált a Lajos meg az Alfréd a harcban, mely Mari-Anne lelkében dúlt? Nem értem ezt a dolgot, ha én az északi harctéren vagyok, és a déli harctéren Gyula van, hogy jövök én ahhoz, hogy én attól elessek? Na persze, persze, a Mari-Anne egy finom és valódi női lélek, rajongó és boldogtalan lélek – de hát azért izé… egyszóval: törvénybe kellene iktatni végre, amit már régen hangsúlyozok, hogy a női lélek boldogtalanságát, mint olyan közveszélyes betegséget, amibe mindig más hal bele, nem a páciens – a közbiztonságra való tekintettel, kötelező módon, hivatalosan gyógykezeljék.
No de ezt csak mellékesen jegyeztem meg, hiszen a mindenekfölött szent és sérthetetlen Művészet magaslatáról nézve a dolgot, ez a jelentéktelen gyakorlati kérdés eltörpül az egyetlen lényeges és fenséges szempont előtt: hogy tudniillik igazat írt-e a nagy Művész, híven adta-e vissza az életet, ilyen-e a női lélek, mint amilyennek Mari-Anne lelkét ábrázolta – mert hiszen a többi nem fontos, lévén a Művészet az Élet Tükre.
Hát kérem. Hát igen. Hát ilyen. Azaz hogy… de szót szóba ne öltsek.
Tudniillik másnap megismerkedtem Líviával. Nekem mindjárt nagyon tetszett Lívia, őszinte ember vagyok, megmondtam a férjének is. A férj rezignáltan, de megértően, szelíden bólintott. Később, mikor jobban kezdtem ismerni Líviát,
és kiöntöttem előtte kétségeimet, ő is bizalommal lett hozzám, és elmondta a harcot, ami lelkében dúlt. Hát, kérem, kiderült, hogy nem tudja, mit tegyen, a férjét szeresse-e, amiért jó és nemes és nagylelkű és megbocsátja neki, hogy az én reménytelen szerelmem leküzdhetetlen szenvedélyt kelt a szívében irányomban – avagy inkább engem szeressen, amiért meg tudom érteni, hogy ő képtelen nem szeretni a férjét is, amiért belenyugszik abba, hogy ő engem szeret és nem őt, pedig csakugyan.
Ahogy ezt Lívia könnyezve és fátyolos szemekkel elmondta nekem, kimondhatatlan szorongás és félelem fogott el, eszembe jutott a Mari-Anne szíve című darab – sőt, őszintén szólva a Mari-Anne című darab már előbb eszembe jutott, mikor beleszerettem Líviába –, és most lesújtva és szorongva állapítottam meg magamban, hogy íme, milyen igaz ez a darab, milyen nagyszerű és tökéletes, íme, csakugyan ilyen az élet és a női lélek. Már éppen ki is akartam ezt mondani, már nyitva volt a szájam, hogy elmondjam Líviának, hogy milyen érdekes darabot láttam, és hogy mennyire illik az esetünkre – amikor Lívia szavamba vágott, és így folytatta: „Tudja, Sándor, úgy van ez, mint abban a Mari-Anne szíve című darabban, amit múlt héten néztünk meg a férjemmel. Nagyon tetszett nekem, nagy hatással volt rám, szegény férjemre is nagy hatással volt – ennek a darabnak köszönheti, hogy nem vágta magát pofon, mint a Gézát, aki udvarolt nekem, mielőtt a férjem látta ezt
a darabot.”
Hát kérem.
Én mindenesetre nagyon örülök, hogy Lívia férje engem nem vágott pofon annak a darabnak a hatása alatt, mely az életből ellesve ábrázolta Lívia férjét, aki nem vág engem pofon, hanem megért engem, minek következtében Lívia férje, aki különben pofon vágott volna, nem vágott pofon, vagyis tényleg úgy van az életben, mint a darabban, illetve úgy van
a darabban, ahogy az életben, azazhogy…
Ezek után pedig van szerencsém bejelenteni, hogy a Művészetet, az Élet Tükrét, amelyben az Élet meglátja önmagát, és visszatükrözi a Művészetet, valamint az Életet, melyben a Művészet képe tükröződik, egyszóval az egész városligeti tükörpalotát, amiben ez a sok tükör tükrözi a tükröket, ott egye meg a fene, ahol van, és tiszteltetem Mari-Anne-t, Líviát és Gézát és Lajost, és Ödönt és saját magamat, nekem ebből elég volt.
Ki kérdezett? 1926
