A Nyugat pünkösdi száma meglepetésképpen hozta Kosztolányi pompás fordítását. Ötödik vagy hatodik magyar átköltése ez Wilde világhírű balladájának, aminek sikerét talán csak a Poe Hollója szárnyalta túl. Az egyik hatvan, a másik harminc év óta izgatja a magyar lant hivatottait, hogy nyelvünk hangszerére átírják: valóságos költői verseny alakult ki közöttük, nagyban hozzájárulva nemcsak a magyar költészet gazdagodásához, de a műfordítás, sőt ezen túl a vers problémájának megértéséhez is.
Kosztolányi műfordításairól sokat írtak már. Számomra e hallatlanul izgató és tanulságos műfaj két lehetősége közül ő képviseli klasszikus tisztaságban azt az egyiket, aminek az ellentétes tökéletességét Arany János érte el, szemben Vörösmartyval például – nem véletlenül –, hiszen Kosztolányi formavilága egyébként is rokonabb a Vörösmartyéval, mint az Aranyéval.
Kosztolányi elsősorban magyar verset akar csinálni az angol vers nyomán. Mindjárt kiderül, hogy ez a törekvés mennyire nincs ellentétben a teljes tartalmi hűséggel, mint ahogy a műfordító Kosztolányi ellen emelt felületes vádak rebesgették itt-ott – nincs ellentétben, sőt biztosítja azt. Ennek megfelelően – nyelvi értelemben – konzervatív, arisztokrata, majdhogy azt nem mondtam, katolikus. Számára a magyar nyelvkincs, úgy, ahogy birtokában van, kerek, befejezett egész, nemcsak hogy nem szegényes anyag a nyugati nyelvkincsből épített alkotások rekonstruálására, de sőt sokkal gazdagabb azoknál – színesebb, tarkább, válogatásra több lehetőséget nyújt, bőkezűbben lehet bánni vele –, a fordítás ragyogóbb, szélesebb, pávásabb lehet az eredetinél anélkül, hogy bármit elvenne belőle – nem más, mint amaz, hanem több.
Neki a műfordítás nem arra való, amire Kazinczyéknak s kései unokájuknak, a protestáns, puritán Aranynak kellett – nem alkalom rá, hogy „nyelvünket gazdagítsuk és tsinosítsuk”, beléoltva az idegen nyelv ízét és zamatát is –, épp ellenkezően, arra való alkalom, hogy kevélyen és nagylelkűen, teljes pompájában kitárjuk és kiborítsuk, dicsekedve vagyonunkkal, azt a ragyogó nyelvkincset, ami Pázmány Péter lelkében és szájában dúsabb volt már, mint a nyelvújítás után, mikor teleszítta magát német és francia nedvekkel.
Az Arany János-i fordítóművészet alkotásában mindkét nyelv aromáját ízlelhetjük – fel lehet ismerni, a költő szándékából, azt a nyelvet, amiből átültette (milyen németesen magyar és mégis tökéletesen magyar a Ballada a száműzött grófról – milyen angolosan magyar és mégis tökéletesen magyar Hamlet, milyen skótosan magyar és mégis tökéletesen magyar a Dismal mocsár vagy a Sir Patrick Spens!), mert ez a puritán művészet fukarabban adja önmagát, hogy többet szívjon fel az idegenből. Emez gyűjtés, takarékosság, absztrakció, protestantizmus –
a Kosztolányié pazarlás, pompa, szertartás.
De íme, hogy kettős a lélek, hogy a másik centripetális erőnek is meg kell lennie ott, ahol ilyen hevesen nyilatkozik meg a fogalmak felől menekülő képek centrifugális rohanása, a formai pazarlás – érdekes, frappáns módon igazolódik abban a megkapó ellentétben, hogy Kosztolányi lírája az utóbbi években egyre puritánabb, egyszerűbb, tisztultabb formák felé lassul. Erről külön kell megint írni. Kosztolányi újabb verseiről itt csak annyit, hogy úgy látszik, a műfordításban éli ki művészetét: eredeti verseiben azt a valamit kezdi keresni, ami a költészetben több mint művészet: közvetlen kinyilatkoztatás.
Nyugat, 1926. június 15.
