Háromfelvonásos szomorújáték, a Magyar színház bemutatója
Esik az eső, egzotikus táj, összeverődött emberek tragédiája: első burka ennek a lelkesen, s úgy látszik, hittel megírt amerikai „szenzáció”-drámának. Az esetlegesség külső burka mögött a második: Davidson hittérítő a fanatizmus kegyetlenségével akarja megmenteni egy prostituált leány lelkét, a hitében elbizakodott, alázatosságában felfuvalkodott „isten detektívje” embertársától követeli azt az önfeláldozást, amit a valódi hit és alázat (talán a doktor figurája?) csak önmagától szokott követelni.
Megbűnhődik érte: a testi hüvely, melyről a „megmentett lélek” lemondott, rajta bosszulja meg magát, rászakadva igézetével – a hetéra testéből kihajtott ördög a pap testébe bújik, s rettentő grimasszal mered vissza a rémült áldozat szemébe. A nő megtér, a pap beleszeret, a nő rémes csalódással löki el – kiábrándulás és öngyilkosság vágja ketté a kibogozhatatlan csomót.
Ez a második burok már többször feldolgozott történet formáját veszi fel – kapásból Anatole France Paphnuctiusát említem meg (egyébként hazai szerzőinknél is előfordul ez a szembeállítás, magam is írtam effélét). A szerző néhány nóvumot igyekszik adni – a nő öntudatos, szenvedélyes lázadása megtérése előtt, a „büntető egyház”, az inkvizíció zsarnoki gőgje ellen, néhány megkapó, telivér drámaiságtól izzó mondatot inspirált, amiket magával visz az ember a színházból.
De érdekesebb ennél, hogy a két burok – miliő és cselekmény – mögött, úgy látszik, magva is van a darab elgondolásának. Az eső unalmában kitáruló szívek, a test és lélek, eszme és élet, vallás és vágy összeütközésén túl és alatt egy harmadik forrás, a legmélyebb. Ebben a harmadik furatban a „felületes”-nek ismert amerikai szellem Európa vénebb szellemének geológiai alaprétegéig jut el, ahhoz a réteghez, amit ma divatos szóval pozitív analízisnek nevezünk.
Néhány mondat árulja el és igazolja, hogy járt abban a mélységben, ahol már nincs lakótárs és szokások, nincs pap és prostituált, nincs hit és hitetlenség – csak férfi és nő van, Ádám és Éva, kilökve a paradicsomból, de még meztelenül. A hetérával, de – öntudatlanul – önmagával is viaskodó papról a felvonás közepén valaki mellékesen odaveti, hogy nem aludt jól, álmában valami vidéket emlegetett, dombos fennsíkot, ahol szomjasan barangolt.
A felvonás végén a doktor, mielőtt aludni megy, visszafordul az ajtóból, és szórakozottan azt kérdezi a szállodástól: „Mondja csak, nem tűnt fel magának, hogy az a bizonyos fennsík, amit Davidson említett... mert én jártam arra... hogy az... a dombjaival... nagyon emlékeztet... egy női kebelhez?...”
Nem tudom, magától jutott-e idáig, vagy a freudizmus kényelmes bányaliftjein szállt alá – angolszász szerzőről lévén szó, az is méltánylandó ritkaság, ha ismerte ezt a közlekedési eszközt.
A darabot tűrhetően játszották. Titkos Ilona részletekben kitűnő, de nem egységes az alakítása:
a két figura, a cinikus és hivő nőé, két darabból van összeragasztva, semmi közük egymáshoz, mintha betétek volnának. Aztán, a nagy jeleneteknél az utolsó hangot is kiadja a torkából – ezt nem szabad, a néző érzi és nyugtalankodik. Olvassa el Diderot paradoxonját a színészetről még egyszer (a színiiskolákban, úgy tudom, kötelező az elolvasása). Mindent összevéve szép, amit csinál. Csortos a másik végletbe esik, túl diszkrét és szordínós; utolsó jelenéseinél, mikor mint férfi ront be a nő szobájába, aki imádkozni hívja – egész bátran adhatott volna valami mozdulatot vagy hangot, akár artikulálatlant is. Hibátlan Pécsi Blanka volt – a papfeleség figurája pompás, élvezetes munka, megérdemelte a nyíltszíni tapsokat. Jó volt Simon Marcsa mulatt kocsmárosnője is – a többiek, Z. Molnár kivételével, bizony elég gyengécskék voltak ezúttal, talán a rendező hibájából.
Nyugat, 1925. október 16.
