Strófák prózában
Most olvastam el, egy félóra alatt, hatása alatt vagyok. Akarok is lenni: szeretném, ha a hangja, színe, melege, idegessége közvetlenül villódzna át azon, amit írok róla, ha „felismernék rajzomon egy-egy vonást, mit szellemujja von". Ez úgyse tanulmány, csak jegyzetek – az idegrádió leadta a hírt, az idegfelvevő megtalálta a hullámhosszúságot, felvette az egészet, érzem idegeim reszketésén, most az egyszer, kísérletből, nem viszi át a tulajdon kondenzátorába, hogy átalakítsa más erővé – közvetlenül közvetíti tovább a rezgést ugyanazzal a hullámhosszal –, állítsa be az olvasó is felvevőkészülékét.
A hír nagy támadás, eddig a legnagyobb, harc az utolsó csepp vérig, az egész fronton, döntő ütközet, rengeteg halottal, minden csapat, legénység, tüzérség, repülők összevonása – a költő élethalálharca magával, gondolataival, életével, költészetével –, két világ, a belső és a külső szinte eszméletlenül őszinte, vad összecsapása. Hullámhossz: az ő stílusa. Ritka feszültség – kevés idegrendszerben van rá megfelelő felvevő.
Szinte félelmes látvány: nem emlékszem ilyen kétségbeesett őszinteségre, mint ami itt tárul elénk – a haldokló Adyé hűvös formalizmussá fakul mellette. De értsen meg, aki átlapozza és talán csodálkozik borzongásomon – itt nem az érzések és ösztönök őszinteségéről van szó: az érzéssé, ösztönné vált, érzésnél, ösztönnél mélyebbre idegződött gondolatok őrjöngő őszintesége keres magának utat, kifelé.
A Gondolat vérben és gyomorban és májban van itt már, s úgy sikolt fel, bárhol érintsék a testet, mint más költőnél az úgynevezett érzés, primitív formája a gondolatnak.
A gondolat dobálózik, hánykolódik itt, testtéváltan, mint
fájás az idegben...
vonzás a kőben...
Igazság!
dadog, felordít, rohanni kezd, megáll, összecsuklik, hangosan felzokog. Mindent megpróbál, ravaszkodik is, be akarja csapni önmagát, hazugságon keresztül győzni az igazságért! Felveszi régi ruháját, a versformák csilingelő páncélját: úgy ostromolja egy darabig a kegyetlen várat – hiába!
„szók... szók... mért hagytok dadogni?!” – ordít fel végre dühöngve, ledobja a páncélt, a ruhát, az inget – szemérmetlen meztelenségben esik neki, foggal és körömmel.
Aztán „megint elölről”.
Minket lekötve tart egy furcsa léthez mágus Szokás vagy szoptatós Remény...
Most elfárad, cselhez folyamodik – majd énekelni fog, talán kicsalogatja rejtekhelyéről a kegyetlen ellenséget,
az Igazságot. Itt szinte tragikomikussá válik – az egyik versét, miután hiába gyötörte benne értelmét, hogy megértse
az érthetetlent, váratlanul így fejezi be, zárjelben (Dúdolva):.....
És a dúdolás, ami alatt könnyed, merengő, szórakozott dallamot, ringató altatózenét értünk, a legnehezebb fajsúlyú bölcselkedéssé válik a torkában. Ilyenek vannak benne:
Magad szeretője! Magad gyilkosa!
Emberi hús, lélek fészke, vánkosa!
Oh, jaj, emberi hús! mennyi harc vasa vágott melegedve, hasztalan tusa Keresztre feszített véres Krisztusa!
Ez neki egy dúdolás! – mondanám pesti nyelven! ez egy altatózene, amivel elzsongítja, elállítja a kínzó gondolatgépet – milyen lehet akkor, mikor teljes gőzzel működik?!... ez egy altatódal!... más, rendes ember számára ébresztőórának is túl erős!
Csak gondolattal lehet reagálni rá: ez a költő képtelen mást adni, mint gondolatot. Utca, délelőtt című könnyed kis versecskéjében mindössze ilyen sorok vannak:
Hiszen még a Föld sincs legyőzve!
Most rázza terhét Tokióban...
Ádáz kutyáját nézi, és ilyenek jutnak eszébe: Égi gazda, bosszú, megbocsátás, s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz.
Más helyen, könnyed formában, Géraldy modorában megpendített szonátát intonál (Míg keztyűddel és kalapoddal babrálsz), s közben ilyen akkordokat fog:
Micsoda magvak őrlődnek itt? Micsoda robbanás készül? Oh, kedvesem, az isten majd csak tudja, mit akar velünk!...
ez a gépbezárt nyugtalanság, melyben már őrült iramok dobognak, Csak gondolattal lehet reagálni rá.
Az Eszme Északi-sarkán és Déli-sarkán bukkan fel, más-más ruhában ismeretlen átjárókat keres. Beburkolózik, mint Scott, karcsú, repülőgépre száll, mint Amundsen. Most tropikus őserdőkből kapunk hírt róla – meztelenül irtja a bürköt, ösvényt vág magának az Ismeretlenben. S néha megilletődve megáll – egy fakult jelzőtábla, elejtett írás, fába vágott kezdőbetűk!
Itt már járt valaki – hozzá hasonló magános utazó, ki az Igazságot kereste, bölcsészetben, versben, képben, zenében. Ő is leteszi névjegyét – s megy tovább – még sok az ismeretlen. S elviszi magának az emléket – itt Goethe járt...
Az istenek halnak, az ember él...
Itt Szókratész...
„Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve; nem mindenkié, csak a magosabb lelkeké...” (az előszóból).
Itt Nietzsche...
Nem állatot kívánok, nem is embert!
Többet...
S végre...
Boldogtalan, ki magasan fut...
– itt a Názáreti.
Ady, mondják, próféta volt – látnok, megjósolta bűnbe esett nemzetének bűnhődését, mint Ézsajás. Egy nemzetét csak. Babits, e különös, csaknem eszelős könyvében, mely a negyvennyolcas nemzet összeomlása utáni Vörösmartyt juttatja eszembe, kora túl van a próféták korán – Keresztelő János, valakit sejt, valakit ígér kínzó látomásaiban: az ő nemzetéből származó valakit, akihez nemcsak
az ő nemzetének lesz köze.
Nyugat, 1925. november 1.
