„Zrínyi vére mosta Bécset, / S senki bosszút nem állt…” – írta Kölcsey a Rebellis vers kezdő soraiban, félreérthetetlenül utalva a Wesselényi-féle összeesküvés tragédiájára. Ezzel a téma el is sorvadt, 19. századi irodalmunkban hiába keressük az áldozatoknak emléket állító nagy regényt vagy drámát. Romantikus festészetünk kiválósága, Madarász Viktor két korszakos műve: a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben és a Zrínyi Ilona Munkács várában ugyan ellentételezte a szépirodalmi opusok hiányát, de a szcenikai ábrázolás és a szépliteratúra katarzist kínáló interpretációját nem pótolhatta.
A bécsújhelyi tragédia 350. évfordulója sem lett késztetés egy, a hazafias érzületet tápláló, színpadra kívánkozó mű, avagy regényes műforma megalkotására. Pedig a barokk színjátékok ceremóniájára emlékeztető kivégzési aktus maga is drámai szituációk sorát kínálja.
Tiltott himnusz
Nem volt ez másképpen félszázad előtt, a 300 éves jubileum esztendejében sem. Pedig hajdani társországunk, Horvátország – Croatia szépírói és historikusai, de nemzeti érzületű, egyúttal magyarón (magyarbarát) politikusai is demonstratív módon emlékeztek az összeesküvés mártírjaira. Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc Kristóf vértanúsága azóta is a horvát nemzeti függetlenség szimbóluma, 1919-es újratemetésük óta fokozottan is. A hamvak – több tízezres tömeg jelenlétében – ekkor kaptak végső nyughelyet a zágrábi, egykor Szent István nevére felszentelt dómban. E nyughelyet jelölő emléktáblánál a mártíromságra emlékeztető felirat mellett mindig új koszorúk és friss virágok jelzik: nemzeti zarándokhelyen állunk.
A második világháború után szilenciumra ítélt kiváló költő és néprajztudós, Olinko Delorko társaságában, 1971 tavaszán e sorok írója is ott szorongott a székesegyházban, a vértanúk kivégzésének háromszázadik évfordulóján (április 30.), azon a demonstratív szertartáson, amelyet Zágráb érseke celebrált, s amely a független Horvátországért folyó, akkori küzdelem egyik manifesztációja volt. Százak szorongtak a katedrálisban, s hallgatták a zágrábi főpásztor, a későbbi kardinális, Franjo Kuharić emlékbeszédét.
S nemcsak a dómban, hangszórók által kinn a Káptalan-téren (Kapto) is. A szertartás, tüntetően, a tiltott horvát himnusz (Ljepa naša domovino... Szép hazánk...) eléneklésével zárult. Azt hiszem: ezzel az immár történelemmé vált eseménnyel kezdődött a Horvát Tavasz, amely végül évszázados társnemzetünk felszabadulásához: a Tito-éra megszűnéséhez vezetett.
Közös múlt
A mítoszi méretű, a hungarus tudattal is párosuló Zrínyi–Frangepán-kultusz bizonyára soványabb lenne a horvát szépliteratúra művelőinek a nemzeti história melletti elkötelezettsége nélkül. Az a bő félszázad, amely 1830 és 1890 között a horvát–magyar viszonyt beárnyékolta, a történelmi tárgyú horvát szépprózát is világra hozta. Ez a széppróza megannyi magyar motivációban is gazdag. Ljudevit Farkaš Vukotinović (a születési anyakönyv szerint: Ludovicus Farkas) történelmi elbeszéléseiben IV. Béla kora és a Mohácsi vész eseményei jelennek meg.
Az 1850 utáni önkényuralom egyik író-reprezentánsa, Mirko Bogović történelmi elbeszéléseiben is, drámáiban is a közös múlt megannyi, sorsdöntő epizódja kap szépírói formát, nem beszélve a horvát Jókaiként is aposztrofálható, a magyar nyelvben és történelemben egyaránt járatos August Šenoa (pécsi diák volt, szülei pécsi lakosok) történelmi pannóiról, amelyekben a horvát és a szlovén jobbágyság és a magyar földesúr, Tahy Ferenc konfrontációját, azaz a Gubec Máté-féle parasztfelkelés (Seljačka buna/Parasztlázadás) históriáját írta meg, a Kletva (Átok) című, sajnos torzóban maradt regényben pedig a Nagy Lajos halála utáni évek politikai küzdelmeit.
A Parasztlázadás magyar szereplői (Alapi Gáspár, Erdődy Péter, Draskovics György, Tahy Ferenc) noha negatív aktorok, alakrajzaik a történelmi források alapján „épülnek fel”, hasonlóképpen a Kletva hősinek portréi is Durazzoi Kis Károlytól Garai Miklóson, Kotrománics Erzsébeten át Luxemburgi Zsigmondig és Mária királynőig, nem szólva a szintén históriai forrásokon alapuló cselekményről. Ebben a formailag, műfajilag jórészt Walter Scott-i tradícióra épülő prózairodalomban jelentős változást, új színt hoz a 19. század végén Eugen Kumičić, aki már részben Balzac, Dumas, majd Zola nyomdokait követve alkot, s társadalmi tablói mellett megteremti a kor (a századvég, századforduló) modern történelmi regényét is, amelynek auráját az Urota Zrinsko-frankopaska (A Zrínyi-Frangepán összeesküvés) című történelmi tabló, a nemzeti emlékezet nagy regénye adja.
Bátran írjuk le: műve megírásával Kumičić elvégezte azt, amivel a 19. századi magyar próza- és drámairodalma adós maradt: belletristaként megírta a 17-18. századi Habsburg-ellenes felkelések történetének nyitó fejezetét. Mert lehet, hogy Zrínyiék „kísérlete” néhány főúr diskurzusát jelentette csupán a megváltoztatandó viszonyokról, ám a felkelések Thököly meg Rákóczi idejében s vezetése alatt kiteljesedő szabadságharc tüzét a bécsújhelyi vesztőhely mártírjai gyújtották meg, ám e kivégzésekkel kihúnyni látszó parazsat Zrínyi Péter lánya, Ilona, majd unokája, II. Rákóczi Ferenc lobbantja ismét lángra.
Kumičić regénye a horvát–magyar közös történelem apályos időszakában, Khuen-Héderváry Károly bánsága idején keletkezett: 1892 táján – folytatásokban ez évben kezdte közölni a Dom i svijet (A haza és a nagyvilág) című lap. Később megannyi kiadása készült, s ma sem hiányzik a könyvkereskedések polcairól.
Hét esztendő
Az Urota Zrinsko–frankopanska a magyar történelem aspektusából szemlélve is tárgyszerű, a horvát–magyar nyolc évszázados, lényegében a 18. század végéig felhőtlen együttélés szellemiségének, hagyományának folytatása. Magyarón érzületű mű, amely abban az ellentmondásos történelmi korszakban készült, amikor a király, I. Ferenc József zágrábi látogatásakor magyar zászlót égetett a diákság, amikor a kiváló albanológus professzor, Milan Šufflay és a zágrábi magyar nyelvi és irodalmi tanszék vezetője, Greksa Kázmér előadásait a nacionalista hallgagtóság bojkottálja. És amikor a horvát modernizmus legnagyobb költője, a szimbolista A.G. Matoš, nem éppen európai viselkedéskultúrára valló stílusban, a magyar kultúra egészét provinciális képződményként emlegeti, és akit a Zágráb utcáin, terein olykor hallható magyar beszéd, méginkább a magyar nyelv egyetemi oktatása indulatosságig ingerel.
Kumičić művének töretlen sikere bizonyítja: a mű a horvát nemzet vértanúinak monumentuma. Cselekménye a Zrínyi és a Frangepán család, egyben a közös horvát–magyar nemzetsors egyik legtragikusabb fejezetének foglalata. Mindjárt a cselekményt exponáló sorokban iskolai történelem órákról ismert adatokkal szembesülünk, és ezek kapcsán a nevezetes dátummal: 1664.
A szentgotthárdi csata, az azt követő vasvári béke megkötésének és Zrínyi Miklós tragikus halálának esztendeje.
A további fejezetek annak a hét esztendőnek történetét ölelik fel, amelyek a vasvári béke megkötésétől, illetve a költő Zrínyi halálától a vértanúk kivégzésének napjáig ívelnek. A regényidő határai tehát: 1664 és 1671. Ebben az időkeretben történetírói következetességgel és részletességel elevenednek meg mindazon történések, amelyek a kor osztrák–magyar–horvát históriáját, a birodalom és a két, bár államalkotó, de defenzívában lévő nemzet: a magyar és a horvát Bécs elleni küzdelmeit alkotják.
Kumičić egy historikus tárgyismeretével tud szólni a határőrvidék (vojna krajina) lakosságának zaklatásáról, az osztrák katonaság felső-magyarországi kegyetlenkedéseiről, a külországok bécsi követeinek, mindenekelőtt a francia Gramonville-nek tevékenységéről, kormányaikhoz küldött jelentéseikről, XIX. Lajos és I. Lipót viszonyáról, az udvari kancellária manipulatív tevékenységéről, az anyacsászárné udvari szerepéről, Paul Hocher, Wenzel Lobkowitz, Montecuccoli, Rottál János, Christophor Abele perbeli szerepéről, Lipót császár kétszínűségéről, a – ma így kell mondanunk – koncepciós per megszervezéséről és lefolytatásáról, a bécsi udvari kémhálózat tevékenységéről és a többi.
Hasonló kompetenciával informál a szervezkedés momentumairól, színhelyeiről, bizonytalankodásairól, Wesselényi, Nádasdy Ferenc, Vitnyédi István és mások szerepéről.
Az imponáló információkészlet olvasói befogadását a Zrínyi és Frangepán család magánéleti jelenetei hivatottak élménnyé formálni. Frangepán házassága, I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona mátkasága, majd esküvője, a költő Zrínyi özvegye és a Zrínyi család viszonya, a kicsi árva, a gyermek Zrínyi Ádám sorsának vázlatos mivoltában is sikerült ábrázolása emelhető ki, de azok a jelenetek is, amelyek az osztrák katonaságnak a horvát pórnéppel szembeni atrocitásairól szólnak (leányrablás, gyilkosság, fosztogatás).
Kumičić Zrínyi Péter, a feleség Frangepán Katalin és fiuk, Zrínyi János jellemrajzaival remekel. Zrínyi Péter siralomházi gyötrelmeit az írói beleélés, azonosulás páratlan hitelességű rajzaként olvashatjuk.
Az író az előadás hevületében maga is szereplőjében él, gondolkodik: „... A Šubićok – a Zrínyiek … mennyi kiontott vér! … «Vadkan»? Nem, nem hiszem el, nem.
A Zrínyieket kiirtják … Ki a vétkes abban, hogy Miklós dédapám seregével odaveszett Szigetnél? (…) Dédapám kérte a királyt, küldjön segítséget, de az kiszolgáltatta őt a török kénye–kedvének (…) és a bátyámról azt híresztelték, hogy a horvát koronáért sóvárog. Rólam meg úgy beszélnek:… Aki a horvát jogokat oltalmazza, el kell pusztulnia, egyiknek Sziget alatt, a másiknak a Varasd környéki erdőben, a harmadiknak Bécsújhelyen… Ez a három hely egyszerre szörnyű és dicsőséges családom történetében…”
A terjedelmes regényt olvasva tapasztaljuk: a horvát-magyar sorsazonosság vezérfonalként húzódik a cselekményben egészen a végkifejletig. Kumičić imponáló tájékozottsággal jeleníti meg az elégedetlenkedő magyar és horvát főurak Stubnyafürdőn tartott titkos tanácskozását; Zrínyi Ilona és I. Rákóczi Ferrenc mátkaságának és házasságának eseményét; a felső-magyarországi protestáns elégedetlenkedés, a protestáns vallásszabadságot követelő eperjesi országgyűlés történetét, a császári sereg felső-magyarországii betörését, Heister generális katonáinak kegyetlenkedését, a felsőmagyarországi vesztőhelyek felállítását, a falvakban felállított akasztófákat, a megvádoltak birtokainak elkobzását, a felperzselt viskókat. Horvátország megsarcolásáról egyetlen tömör mondattal egy statisztikai adattárnál is többet tud mondani: „az osztrákok egy év alatt több pénzt vittek el Horvátországból és Magyarországról, mint a török harminc esztendőn át.”
Izzó parázs
A Paul Hocher vezette bíróság fővesztésre ítélte Zrínyit, Frangepánt és Nádasdyt és másokat, s a halálos ítéletek mellett Magyar- és Horvátország teljes kifosztását is kimondta. A vértanúk mellett áldozattá lett Zrínyiné Frangepán Katalin és fia, János. A történetet az író itt mégsem zárja le, célzatos mondatokat, passzusokat vet papírra, amelyekben leányuk, Ilona és annak fia, II. Rákóczi Ferenc horvát és magyar történelmi, a kuruc-labanc háborúban játszott szerepvállalásukra alludál.
A Thököly, majd Rákóczi vezette harcban „Zrínyi Péter lánya”, Ilona volt a „felkelés lelke”, s „a magyarok egyetlen nőt sem dicsőítettek úgy, mint Ilonát, (…) s egyetlen név sem lelkesítette úgy őket, mint az ő fiáé.” A Thököly vezette harc utolsó erősségét, Munkácsot „(…) Zrínyi Ilona védte hősiesen, az egész világ által csodálva. Élelmük elfogyván, megadta magát Caraffa generálisnak (…), az egyik legkegyetlenebb vérszívónak. Ez a Caraffa (…) tízezer embert gyilkoltatott le Magyarországon, az eperjesi «véres színjáték» az ő műve volt. Éjjel-nappal mészároltatta a népet. Nagyobb borzalmat sohasem látott Magyarország.”
A parázs a hamuban tovább izzott, és Zrínyi Ilona fia, II. Rákóczi Ferenc immár a kuruc hadak élén, „vezérlő fejedelemként”, 1702-ben a horvát rendekhez intézte szózatát: „Horvátok! Nem látjátok, hogy a császári kamara lezárta a tengert? Nem érzitek, hogyan tépi szét hazátokat Ausztria? Horvátok! Szabad nép vagytok-é, amíg nektek a varasdi és karlováci generálisok parancsolnak? Ó, míly szégyen! Hol van ősi és dicső báni méltóságtok? Emlékezzetek családjaitok ama hőseire, akiket az osztrákok kivégeztek! Hol vannak a Zrínyiek, akiknek nevét az egész világ dicsőítette? Hol vannak a Frangepánok, a haza erős oszlopai? Hol vannak? Nemzet vagytok-e még? Emlékezzetek dicsső múltotokra! Az erőszakos osztrák hatalom nem nyugodott, amíg a királyság vezetőit drága hazánk vértanúivá nem tette.”
A históriából tudjuk: a proklamáció visszhang nélkül maradt, nem úgy annak idején, mikor Lipót felhívására hadba vonultak, aki álnokul „győzködte a horvátokat: teljesíteni fogja minden követelésüket, amint békésebb idők jönnek”. Kumičić nem kommentál, egymás mellé helyezi a kurucmozgalom 1707–1735 közötti eseménytörténetét, s a császári ház oldalán „a török elleni háború idején” hadba lépő horvátok áldozatvállalását és Bécs későbbi szószegését – ez utóbbi elkötelezettséget politikai tévedésként interpretálva. Nem írja le, de az alábbi részlet információival félreérthetetlenné teszi.
Rákóczi mozgalma iránti rokonszenvét drámai hatású sorokban fejti ki: „Rákóczi sokáig háborúzott, kezében tartott minden hatalmat. 1707-ben pedig, az ónodi országgyűlésen megfosztotta a magyar tróntól a Habsburgokat. I. Lipót az esemény előtt két évvel, valóban a trónja elleni legnagyobb felkelés idején, elhalálozott. Fia, I. József egyre-másra küldte seregeit Magyarországra. Rákóczi így nem tudott sokáig védekezni: az ország kifosztva, pusztasággá téve, a nép mezítelen volt, és éhezett. Az 1711-es szatmári béke után Rákóczi három évet Párizsban töltött az udvarnál, azután Törökországba ment a szultánnal tárgyalni, miként lehetne megtámadni újból Ausztriát. Rodostóban halt meg, nem messze Konstantinápolytól 1735-ben. Egész Magyarországon szörnyű csend honolt, ám a hatalmas üszkös romok hamuja alatt izzott a parázs...”
És mit kaptak a Rákóczi hívására csendben maradó horvátok? „Minden [a töröktől korábban, horvát támogatással] visszahódított föld az udvari kancelláriáé lett”, „a határőrvidék királyi tulajdon”, „Horvátországot szörnyű adókkal sarcolta a hadsereg”, „az emberek a török fogságába menekültek”, „sokan gyermekeiket adták el a töröknek, hogy az osztrák adót kifizethessék”. „Alberto Caprara generális falvakat és városokat perzselt fel Szlavóninában, éjjel-nappal gyilkolta a népet, öreget, asszonyt, gyereket”. „Az udvari kamara idegeneknek adta oly potom áron, a horvát főurak és nemesek legjobb bortokait”. „A Horvátországot megnyomorító karlócai béke után Bécs nem gondolt többé ígéreteire: «Eljöttek a békésebb idők, de a jogos horvát követeléseket nem teljesítették». Bécsi generálisok gázolták le Horvátországot, benne minden isteni és emberi törvényt. Horvátország sohasem látott nagyobb szörnyűséget.”
Politikai per
Konklúzió: a regényben a hangsúly nem a horvát–magyar ellentétekre, hanem a sorsazonosságra tevődik, a megírás idejének konfrontációkkal terhelt viszonyai között.
Zrínyi, Frangepán, Nádasdy és társaik halálra ítélése – nincs új a nap alatt – koncepciós perben történt. Egyértelműen ezt tükrözi annak regénybeli leírása is. Ne feledjük, Kumičić történelmi dokumentumok alapján dolgozott! A Rottál János irányította „iudicium delegatum” s a Paul Hocher kancellár elnökségével zajló per ítélőbíráinak „pártatlanságát”, egyértelmű magyar- és horvátellenességét illusztrálandó álljon itt egy részlet a regényből:
„Johann Paul Hocher, ez a tiroli születésű, szemtelen, tolakodó ember, aki az írnokok legalacsonyabb fajtájából kapaszkodott fel az udvari kancelláriáig, szívből gyűlölte a horvátokat és a magyarokat, és gyakran mondogatta, hogy legszívesebben saját vérükben fojtaná meg őket. (…) I. Lipót őt nevezte ki vizsgálóbíróvá Bécsben, Rottál grófot pedig Pozsonyban. (…) Hosszú kihallgatások, végeláthatatlan jegyzőkönyvek, szörnyű vádak, számtalan hamis tanú, akiket sohasem szembesítettek a vádlottakkal, akiket azok sohasem láttak, a legalávalóbb árulások, a legszégyenteljesebb és leglelkiismeretlenebb rágalmak, s mindezek koronája: a szörnyű szenvedés, kínvallatás! Különböző államok követei hosszú jelentéseket írtak kormányaiknak a «tekintélyes összeesküvők» elleni nagy perről. Politikai per a tizenhetedik században! (…) A vizsgálati jegyzőkönyvekben Zrínyi, Frangepán, Nádasdy (…) és mások neve mellett gyakran említtetik a szenvedés, a kínvallatás.”
A Hocher vezette „bíróságban egyetlen horvát és magyar sem volt” – emlékeztet Kumičić – s ez a bíróság a halálos ítéletek mellett Magyar- és Horvátország teljes jogfosztását is kimondta. A lázadás folyományaképp „a horvátok és a magyarok minden jogukat elveszítették”.
Lőkös István
irodalomtörténész
