Öreg A-betű
Déli órában végiglépkedek az októberi ligeten, mint a boldog ember, aki mások szenvedésein akarja a könyörületességet gyakorolni.
Régebben csak akkor jártam ide, mikor szeretőim voltak, és a trónörökös szobránál volt a találkozó fél tizenkét órakor, hogy ebéd idejéig elég időnk legyen keresztül-kasul bejárni a liget elhagyott, távoli sétaútjait, olykor helyet foglalni egy padon, és rólad furcsa hangokat halkan mondani, ó, titkos szerelem! Itt hagyott nyomot a két keskeny láb, amely oly hűségesen és könnyedén ment egymás mellett, mint a foxterrier két erős lába. A sárga leveleken vígan lépkedett a francia sarok, amely a kastélyból nagyon jól tudta az utat idáig.
Meleg prémek, kis kabátok, piros kalapok, hímzett arcfátyolok, jószagú kesztyűk és hetyke ernyők voltak szenvedélyes jó ismerőseim a tájon, amerre az Erzsébet királyné útja vezet a liget mellett, szótlanul ül a padon a szegény csavargó, dologtalan ezüstfejű úr mendegél hódgalléros kabarjában, a varjak a magosban megkapaszkodnak körmeikkel a nyárfák ritkás hajában, és ő engem szeretett, magasztalt, megsimogatott, és a szép holnapokat ígérte. Én tudom, hogy milyen akkor az ősz a városligetben, amikor szeretőnket nem hiába várjuk fél tizenkét órakor Rudolf ábrándos vadászszobra mellett.
Kocsinkat bízvást visszaküldhetjük a városba, bármily nedvesnek ígérkezik az idő; a trónörökös oly finomkodva néz reánk a magosból, mint az írómappákról vagy legyezőkről a kedves figurák; a felszél oly messze sóhajt, mint a másvilágban; a Stefánia út édeskés, watteau-s hangulata lágy pianóval ütögeti szívedben a kis harangok szentimentális hangját; csupa derült, boldog, nyugalmas nő és gyermek látható az őszi napsugárban, a francia könyvek messzire sárgállnak a nevelőnők kezéből, a növendékleányok harmatot szívtak fel a szájukkal, a gyermekek fehér bárányokkal játszadoztak előző éjjel álmukban, és azért csilingel a hangjuk: és ez édesded szép világba majd bizonyosan megérkezik ő (talán éppen a rövid ruhája lesz rajta, vagy az a kis kabát, amelyen olyan zsebek vannak, mint a fiúk ruháján, hogy nagy passzió belefeszíteni az öklöt), csak még kétszer kell elsétálni a szobortól a cukrászdáig.
A fűnek a színe csak egy kis sápadtság egy átmulatott éjszaka után, majd a téli álom után bizonyosan üde lesz a mező arca. A lábad elé hullott falevél csak egy kis sóhajtás, amely után nemsokára nevetés is hangzik a lombok közül. A köd ásítása a réteken csupán egy múló perc egy hosszú, boldog utazásban, nem födi be végleg a hideg pára az ő nevét, amelyet gyűrűvel az ablaküvegre írunk. És a várakozási séta az őszi úton éppoly egészséges, mint ama szőlőpiros arcú lovasnak a sportja, aki az angol metszetekről ugratott be a hercegnő útjára.
A szívben rejtőző, szivárványszínű kis szökőkút nyomban elkezdi munkáját, amint az ő finom kis alakja és piroskás kalapja feltűnik a rondó felől. A torkon oly színes hangok szállnak fel, mint a szappanbuborékok. A kéz ujjainak a tapintása túlfinomul, mint a vakoké, egész életet mond el a kézfogás és vállának gyengéd érintése mellünkhöz, felejthetetlenné teszi a napot. Így volt? Talán még szebb is volt ennél, amikor a trónörökös vadászszobra mellett visszafojtott lélegzettel vártalak, ó, titkos szerelem.
Most újra megyek a ligeten át, mert azt hiszem, hogy gazdagabb lettem esztendőkben, őszhajakban és tapasztalatokban; aki az utolsó esztendőket átélte korunkban, miért félne az már egy hervadó ligettől, ahol a sárga nyárfalevelek kísértetiesen húzzák a deresfejű, őszi ördög nótáját… Lásd, hogy megvénültél, te bolond! – sóhajt egy hosszút a felszél a fák koronái között. – Nem baj, nem baj – kopogok a sétapálcámmal a hideg ösvényen –, majd egyszer még találkozom vele, talán már ő is öregebb lett…
A padok, mint kis emlékezetes útonállók kapaszkodnak a térdembe. Te, hetyke ifjú – kiáltják rám a régiek, a rövidlátóvá lett padok. Bús bácsika! – szólítanak meg az újak, akik nem ismertek azelőtt. A nagy fák némán köszöntenek, mint ismerősök egy halottas háznál. Egyik-másik atyámfia, hallgató, öreg fa látott erre kalandos dolgokat. Most mindegyik azt mondja: itt van az ősz, uracska.
Egy útfordulónál, ahol egyszer szembejöttünk, és megjelöltük a helyet, négy féllábú katona bukkant fel, párosával, kopottas egyenruhában mérték végig az őszi ligetet, mintha azt akarnák tudni, hogy mankóval hány lépés idáig az út… Mintha ez esztendőkben a kalendáriumcsinálók a szüretes kádban taposó, combig felgyűrt szoknyás, kövér menyecske helyett: csupa öreg A betűket, egylábú, mankós katonákat rajzoltak volna a kis fametszetre, amely az októbert jelképezi.
(1916)
Mi, régi magyarok
Mind gyakrabban hallani…
Miután a királyok nem osztogatják a nemesi kutyabőröket, az emberek maguk nemesítik magukat a múltjukkal, az életkorukkal, az itten való tartózkodásukkal, a messzi évtizedekre való emlékezésükkel…
Mi, régi magyarok – mondjuk –, emlékezünk Tisza Kálmánra és fiákeresére, Schneiderre… Emlékszünk Bánffy Dezsőre és arra a hallatlan dicsőséges napra, amikor Szilagyi Dezső olyan önérzetes szavakkal köszöntötte Ferenc Józsefet a nemzet ezeréves ünnepén, amilyen önérzetes szavak Rákóczi Ferenc óta nem hagyták el magyar ember ajkát… Mi emlékszünk ama régi Szabolcs megyei úriemberre, bizonyos Kállay Andrisra, aki a Nyírségben utazgató Albrecht főhercegnek arra a kérdésére, hogy „mióta laknak itt?” – csendesen azt felelte: „Ezer éve, fenség, amikor a fenség ősei még kecskepásztorok se voltak.” Mi emlékszünk ama Jókai-legendára, amely szerint a költőt bárónak tette meg Ferenc József, de Jókai nem vette igénybe a rangot.
Mi emlékszünk ama csodálatos öntudatossága tanfelügyelőkre, akik bizonyos szolgálati esztendők betöltése után királyi tanácsosok lettek; emlékszünk a Ferenc József rendjel fokozataira; a nagyszerű szalonkabátokra, amelyeket negyvenéves korán túl a legtöbb úriember viselt Magyarországon; a cilinderkalapokra, amelyet vasárnaponként vidéken is viseltek; ama régi tekintetes úrra, aki csendesen, de alaposan lenézte a nagyságos urat; a fantasztikus névmagyarosításokra, amelyeken nevetett egy egész generáció; a minden magyarban ágaskodó büszkeségre, amellyel Széchenyijét a „legnagyobbnak”, királyát a „legelsőnek” nevezte; a Hentzi-szobor felrobbantására, amikor a petárda akkorát durrant, hogy azt Bécsben is meg kellett hallani; a régi ellenzéki követek szónoklataira, akik mindig olyan módon álltak a sarkukon a Sándor utcában, mintha valahol a karzaton Ferenc József is hallgatná a mondanivalójukat…
„Mi, régi magyarok!”
…Soha ilyen keletje nem volt a réginek, az ónak, az elmúlt dolgoknak, mikor ismét egy szomorú évfordulóra emlékezünk, a tíz év előttire. Csak egy arasznyi az idő, amely azóta elmúlott, mégis úgy érezzük, mintha századok sziklái, porai temették volna el. A holt katonák még a régi Osztrák-Magyar Monarchia kék bakanadrágjaiban vagy „vörös ördög” egyenruháiban feküsznek vigyázzállásban a föld alatt. Még fülünkben a nóták, amellyel a hosszú katonai vonatok elrohantak Szerbia felé.
Még tegnapi az Erzsébet körúti mámor a hadüzenet napján; még látjuk magunk előtt ama felejthetetlen este utcai alakjait, a rajongókat és svindlereket, örömükben sírva fakadó úriasszonyokat és táncoló pincéreket, akiknek azóta a lábukat ellőtték. Még veszettül, bolondul jár a feje tetején az emlékezet ama régi nap árnyékai körül, amikor a nemzet ezeresztendős múltját dobta kockára… És most tíz év elmúltával szinte szégyelljük, hogy emlékezetünk csak idáig terjed. Tovább, messzebb, mélyebbre akarunk haladni múlt időbe, amikor még azt sem tudtuk, hogy háború is van a világon.
(1924)
