A zongora, mit gyenge ujja csókdos,
a rózsaszürke estbe felragyog
és egy dal ébred, fájó és bolondos,
a szárnya surran és beszél-gagyog,
bolyong, zokog és sir és meg-megáll,
hol csendesen az ő parfüme száll.
Miért ez az együgyű édes ének,
mely altatgatja álmatlan szivem?
Mit adhatsz, kis bolond dal, a szegénynek,
és mit akarsz, hogy félve, szeliden
kiszállsz az ablakon és hallgatag
meghalsz a fák közt a kert alatt?
(Kosztolányi Dezső fordítása)
