Színes írások (26.)

Levél a szerkesztőhöz

Emlékszel azokra a cúgoscipős, kiültnadrágos, pápaszemes hírlap-írókra, akik valaha a pesti szerkesztőségekben üldögéltek az íróasztalaik mellett, oly állandósággal, tekintéllyel, függetlenséggel, hogy papirossal bélelt karos­székükből a halál sem mozdíthatta el őket?

Emlékszel a régi redaktorokra, akik télen-nyáron kalucsniban és esernyővel jöttek a munkájukhoz, mindig mérgesek voltak valamelyik fiatal munkatársra, a belföldi vagy a külföldi politikára, a kiadóra, nyomdászra, Gyulai Pálra, mert anyagi függetlenségük és a diadalmas sajtószabadság védelme alatt lehettek idealisták? Azt lehetne mondani, hogy a hírlapírói pálya folytatásához éppen olyan szükség volt az idealizmusra, mint akár a mindennapi tanulásra. (A legjobb lexikonokat éppen a volt hírlapírók írták.)

Emlékszel a megfeleségesedett szerkesztő úrra, aki azon törte a fejét, hogyan vehetne házacskát – kis kerttel –, valahol a főváros környékén, talán a Tisztviselőtelepen, és az Első Hazainál volt hitele, mert váltóit pontosan törlesztette? Zsebében ebédjegy füzetecske volt a Kispipába vagy más divatosabb korcsmába, szabója volt a Belvárosban, aki nem hagyta télikabát nélkül járni, és a szerkesztőségi munka közben sohasem zaklatták anyagi dolgokkal, mert fontos volt, hogy munkáját nemes gondolatokkal eltelten, magasztos hivatása tudatában végezhesse.

Emlékszel, mily hallatlan tekintélyük volt a régi nagy magyar lapoknak, amelyeket a vezércikk első betűjétől a „nyomatott”-ig volt szokás elolvasni. A hírlapíró életprogramokat dolgozott ki magának, amikor egy nagy lap íróasztalának oldalán először verte ki a pennáját. Hírlapokra terjedő tanulmányokba kezdett a közkönyvtárakban vagy az antikváriusoknál, mielőtt lapja számára egy cikksorozatot kipenderített – de voltak tervei, tennivalói, elgondolásai a következő évekre is, mert az volt a dolga, hogy nevelje, tanítsa, fölvilágosítsa az egymás után következő magyar nemzedéket – és bár személy szerint alig mutatkozik az életben, még névtelenül megjelenő cikkeivel is mindig a nemzet ügyének használ. Azt hiszed, hogy ez a régi idealista valaha gondolhatott arra, hogy egyszer csak elhúzzák a keze alól az íróasztalt, és azt mondják neki, menjen más pályára?

Ha egyszer – mint a vigéc álmában Dickens felejthetetlen regényében megtelének a régi postaszekerek az egykori pasasérokkal –, ha egyszer egy éjszakára átvennék helyüket a hajlottlábú íróasztalok mellett a régi hírlapírók (akik manapság körülbelül szentté válottaknak számítanak), bizonyosan nagyokat néznének mindama változásokon, amelyeken az idejük óta a hírlapírás átalment. Bizonyára a kor haladásával modernebb lett a hírlapírás is, de mennyi minden értéket kellett föl­áldozni ennek a modernségnek? Föl kellett áldozni azt a biztonságot, amely az 1848-iki törvényeink értelmében úgy vette körül a régi hírlapírót, mint az angyalok palástja.

Szabad volt igazat írnia, amint ezt már Deák Ferenc is javasolta. A modern versenyben le kellett mondani anyagi bátorságáról, mert napról napra olcsóbb lett az emberélet és az emberi munka. Mindinkább visszakanyarodott a hírlapírás szelleme ahhoz a száz esztendő előtti korhoz, amikor a szerkesztők még nagy botokkal jártak, hogy ellenségeik és munkatársaik ellen védekezhessenek. Mindig többen jöttek a pályára a kábult fiatalok, szegénykék, akik ezt a pályát tartották legkönnyebbnek annyi bezárt pályatér között Magyarországon… akik, bizony, kénytelenek verébfürgeséggel fölkapkodni a morzsákat is.

Nehéz dolog néhány sorban megírni azt a folyamatot, amelyet a magyar sajtó tett meg napjainkig. Könyvet kellene erről írni. Csak a napi bizonyosságot látjuk most végképp kiábrándult tekintetünkkel – a hírlapíró beállott sétálni a bélistások végtelen, a horizontig érő búcsújárásába.

(1926)

Levél a szerkesztőhöz

Emlékszel a nyírségi határcsárdákra, amelyekben szokás volt pihenőt tartani a falra akasztott italmérési engedélyek, trafikjogok és más háziáldások alatt? Emlékszel a határcsárdákban a mindenkori csendőrökre, akik lóháton járták a határt félelmetes kakastollaikkal: a faluzó, úgynevezett vándor kéményseprőkre, akik tele voltak dallal, mesemondással, már csak bánatos foglalkozásuk miatt is? És emlékszel az ivó sarkában lesipuskás módjára meghúzódó fináncra, a spenótbakára, akit Bach-korszakbeli szereplése óta nemigen kedveltek Magyarországon!

A fináncból pénzügyőr lett; a biztosi rangban levők még sarkantyút is verettek a csizmájukra; a szemlészek pedig némely vidéken némi sikerekkel is dicsekedhetnek vala a kikapósabb asszonyfajtánál. De még mindig csak gyalogosan baktatott a finánc, még ha hosszúcsövű puskát is akasztott a vállára. És a mogorvább külsejű vadász uraktól dehogyis merészelte volna elkérni vadászengedélyüket! Hát csak ült elhagyottan, magányoskodva a határcsárda szögletében. A kéményseprő legény is szívesebben húzódott a kipödrött csendőrséghez.

Hát mostanában megint sűrűn halljuk emlegetni a szemlész nevét, akit olyan sarzsival akarnak fölruházni, amilyen kevés van a franganátos emberek között. Félelmetesebbnek ígérkezik a jövendő finánca még a csendőrnél is, ha vidéki észjárásunk szerint gondolkozunk. (Ám, azt gondolom, hogy a pesti észjárás szerint is megnövekedik a szemlész árnyéka azoknak a kereskedőknek a látomásai­ban, akik amúgy is sokszor látják az ördögöt.)

Fordult megint a világ; a békés pénzügyőr, aki egyébként már kezdett táncosnét kapni a falusi bálakon: megint mumus lesz, mint a nagyapja idejében. A „zsákba, finánc!” hangzatú jelszó, amely az utolsó évtizedekben már kezdett kimaradozni a divatból, mert az emberek lassan ráeszméltek, hogy a szemlészre éppen olyan szükség van a világrendben, mint a többi állami funkcionáriusra – a „zsákba, finánc!” nevű gonosz játék fölelevenedik az emberi emlékezetekben.

Nem hinném, hogy a polgári beavatkozást élvezett, jóravaló pénzügyőrség különösen megörülne az új pénzügyminiszteri intézkedésnek, amely megint csak visszaveti a fináncságot a régi népszerűtlenségbe, a görbe tekintetű falusi fogadtatásokba, a gyűlölködő vasvilla tekintetek mennykőibe, a határcsárda zugolyába, ahol megint csak egymagában üldögélhet, még a vándor kéményseprő se merészel vele barátkozni. Teher is lehet a hatalom, amely a gyalogosan, békességesen és nehéz karabély nélkül baktató finánc­ságot félelmetessé teendi.

Nem mindig kényelmes dolog az, ha a békességes szemlész úr egyszerre önmagának lesz a feljebbvalója, mert komótosabb, ha vigyáznak mások is az ember felelősségére, lelkiismeretére.

Nem, sehogy sem illik ez a pozíció a szemlészhez, akit már nem is küldenek mindig az ángya térdébe, ha szűzdohányt vagy kisüstöt szimatol. (Jól eldugták azt a magyarok.) De mivel fogadják ezentúl a szemlészt, akinek joga lesz az asszonyi ládákban, a rokonok kofferjeiben, az ágyak szalmazsákjaiban is kutatni a tilos portéka után? Rosszabb helyre is elkívánják ükelmét az ángya térdinél, és a sok rossz kívánság egyszercsak megvalósulhat a vérmesebb magyaroknál. Pödörheti bajszát a szemlész, pöngetheti sarkantyúját a biztos, nézelődhet jóravaló feleség után a megemberedett pénzügyőr – megint csak ott találja magát, ahol a nagyapja, aki a kiváló káromkodásokra tanítgatta a magyarságot.

De én még azt mondom, mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, hogy várjunk a szemlész úrral, amíg fölköti a beretvaélesre fent új panganétját a derekára. Vannak olyan higgadt emberek, akik a puskaporral is tudnak bánni. Nem kell mindjárt föltételeznünk a szemlészről, hogy pipára gyújt a szénaboglyánkban. Aztán majd csak megnézzük, hogyan kell védekezni a kiköszörült panganét ellen.

(1928)

Még én is hallottam a szíves meghívást:

– Snepfet eszünk holnap, legyen szerencsénk vacsorára!

– Ki lőtte a snepfeket?

– Ki más, mint Szent Mihály? (Vagy Szent József, ahogy a családban az apát nevezték, akinek kötelessége volt minden jóval, így tavaszi szalonkával ellátni familiáris és baráti körét.)

Holott Mihály (egykor Miska) vagy József (egykor Jóska) már öreg úriember volt a régi Magyarországon is, nem könnyen állt a nedves, még hóleves márciusi erdővágásban, amely felett a vándorló szalonkák, dél felől jövet, egy másodpercnyi idő alatt elvonultak, mindig a vizesebb, mocsarasabb területet keresvén, ahol majd tanyát vernek. Se Mihálynak, se Józsefnek nem tett valami nagy egészségi szolgálatot a nedves tavaszi estében vagy hajnalban való vadászles, de mit is gondolkozott volna ezen az ember, amikor „nóbel passzió”-ról, úri kedvtelésről és a régi urasági életünkhöz hozzátartozó szalonkalesről volt szó március közepe, tavasz jöttének tájékán? A fiatalok elmentek tavaszi sétákra fehéredő fák közé (később a háborúba), míg a meglettebb úriembereik snepfvadászattal ünnepelték a tavaszt.

Napjainkban mind kevesebbet hallunk a tavaszi szalonkáról (amely nem is túlságosan ízletes, még ha a belével együtt tálalják is, ami az ínyencek öröme).

A konyhai művészetek napjai, így a szakácskönyv kitűnő szerkesztői ugyan tartják magukat a hagyományokhoz, amikor az „Oculi” körüli napokban nem mulasztják el figyelmeztetni közönségüket az ilyenkor szokásos szalonka élvezetéről, de mindig többen és többen járnak közöttünk olyan emberek, akik még sohasem ettek szalonkát, és még csak nem is kívánkoznak annak megízleléséhez. Legyintenek, ha a régi világbeli szalonkaevés szóba kerül. „Kenyér legyen, ne szalonka, mert a szalonkával még senki se lakott jól” – mondják, és a másik oldalukra fordulnak a Mihályok és Józsefek, mert már ők se Miskák, se Jóskák, mióta az élet oly rettenetesen elkomolyodott felettünk.

Bár, mondom, nem divat a szalonkáról beszélni, meg kell emlékezni a sarat kedvelő, hosszúcsőrű vadmadárról még napjainkban is, mert a szép múlt időnek (a háború előtti Magyarországnak) némi glóriája jelenik meg annak homlokán, aki elmondhatja:

– Én még ettem szalonkát. Én még lőttem szalonkát.

A snepf itt repül most is az erdővágások felett a maga tavaszi vándorútjában, mint ama beláthatatlan idők óta mindig, mióta madarak vannak a világon és Magyarországon... S máris hagyomány, legenda, mese lett volna belőle, amelyről csak az öregeknek szabad beszélni?

A régi vadászati naptárak ugyan engedélyezik márciusban a siketfajd és nyírfajd lövését is, de vajon hallani napjainkban a siketfajd vagy a nyírfajd pecsenyéről? Legfeljebb az állatkertet látogató gyerekek beszélnek e különös madarakról.
A kor történelmének pulzustartói már régen megállapították, hogy valamely egészen új korszak, mint akár a vízözön utáni: következik a huszadik században az emberiségre.

A megálmodhatatlanul következő események az emberiség pulzustartóinak adnak igazat. Vajúdás, nyögés, betegség az egész világ.

De most felmerül a kérdés, hogy felgyógyulván a világ a bajokból: merre fordítja a szekere rúdját.

Lehetséges, hogy valamely egészen új rendszert talál ki a dolgok rendbejövetele után, de sokkal valószínűbb, hogy ott folytatja a dolgokat, ahol 1914-ben abbahagyta. A béke, szabadság és emberi jólét ápolását. Igaz, hogy akkorára elmúlik az a nemzedék, amely még a békét látta és élvezte, de talán akkor is akadnak majd tudósok, akik március közepén felkiáltanak:

– Hopp, itt van a szalonka vándorlásának ideje. Illik, hogy szalonkát együnk.
S az új, jövendőbeli Miskák és Jóskák megint csak elindulnak az erdővágásokra, felhúzzák a vízálló vadászcsizmákat, megállnak leshelyükön, és ma még százfelé, a gondok rengetegébe tévelygő gondolatukat egyetlen dologra irányíthatják: vajon húz-e a szalonka az erdő felett?

A szalonka húz, és a régi barátságos meghívás megint elhangzik:
– Legyen szerencsénk holnap vacsorára. Snepfet eszünk.

(1933)