Színes írások (20.)

Ha a mohácsi vész előtt mindenki gondoskodott volna elég csizmáról Magyarországon, nem lett volna olyan rongyos a magyar.

Ha kilencszáztizennégyben, a világháború kitörésekor mindenki ellátta volna magát olcsó liszttel, olcsó svájci frankkal... Ha a forradalmak előtt mindenki megrakta volna az éléskamráját... Ha három hét előtt vettünk volna zsírt... Ha a múlt napokban csináltattunk volna cipőt... Nem lenne semmi baj, gondoljuk magunkban, mi szegény balgatagok, akik sohasem tanulunk semmit, hanem napról napra oly elölről kezdjük az életet, mintha nem lettek volna emberőseink, akik már kipróbálták, megmutatták a viszontagságok útját a történelemben.

A hegymászó tudja, hogy mit jelent az, ha gallyakból való primitív keresztet lát a szakadék szélén, a hangya megható szorgalmatossággal dolgozik tartós esőzés előtt, a hörcsög jóslás nélkül is megérzi a hosszú szűk esztendőt, az akác tudja, mikor lehet kétszer nyílnia, az egér, a béka sejti, hogy milyen idők következnek felette: csak a fejét felfelé hordozó ember nem látja a holnapot, bár ezeresztendők története mutatná neki az irányt tévelygésében, bár apjának csontváza fehérlik, ősének kihullott vére rozsdásodik a vadonban, amelyen át keresztül kell törtetnie, hogy bevégezze életét.

Az ember nem tanul semmit. Naiv és hiszékeny, tudása legfeljebb annyi, amennyit az életben kemény tapasztalatok révén szerzett, de arról például szó sem lehet, hogy a mások, a régiek példáján okuljon. Az apák hagynak örökségbe a gyermekeiknek mindenféle pecsétes leveleket, bundákat és babonákat, de a lelkükből, a tapasztalataikból nem adhatnak át semmit. Minden embernek meztelenül, tudatlanul, sejtelem nélkül kell kezdeni az életet - talán azért, hogy meg ne rettenjen előre azoktól a dolgoktól, amelyek reá várakoznak.

Az ember előtt ott fekszik a történelem könyve, mellette a mécses az éjszakában, vállán a mindentudó bagoly, olvasmányában annyi egymásra következő nemzedék, amely magosabb lehetne a piramisoknál, szenvedések, nyomorúságok, éhségek, forradalmak, amelyek az emberiséget meglátogatták: az ember mégis azt hiszi, hogy ő kivételes lény, a másikkal történhetett meg mindaz, ami szörnyűség volt, őt védelmezi valamely bűverő a történelem borzalmai ellen. Ő már nem lehet az erdők bujdosója, a pusztaságok kóborlója, rombadőlt városok tanyázója, a marcangoló éhség üldözöttje, a nyomorúság hüvelye, mert valami varázslat védelmezi. Ezt a varázslatot nevezik civilizációnak is. Holott éppen a civilizáció ellen vétkezik egy évtizede az emberiség. Mi mutatná látóbban gyarlóságunkat, mint az, hogy éppen a megrugdosott, megtagadott, félig agyonvert civilizációtól várunk védelmet, mikor életmódunkban olyanok vagyunk, mint a vademberek?

Az ember látta küzdeni, szenvedni, megvénülni, meghalni apját, de semmi sem öröklődött át lelkébe apja gyötrelmeiből, hogy edzett, biztos lehessen az élet változataiban. Minden szenvedés újonnan jön, minden nyomorúság oly friss erővel érkezik, mintha még senki sem próbálta volna ki a világon, meglepő a baj, mert nem vagyunk rá sohasem előkészülve, akár a betegségre: holott a józanság és tapasztalat azt bizonyítják, hogy minél többet szenvedett az ember, annál több szenvedés várakozik még rá. Az úgynevezett megelégedett, boldog öregség csak a mesékben van. És akármilyen öreg lett az ember, komolyan sohasem tudja elhinni, hogy ő is majd egyszer itthagyja átkozódva, könyörögve, haladékért esdekelve az életét, mint az apja.

Korunkban azt hinné az ember, hogy egyetlen orvosság van a ránk szakadó bajok ellen: az életunalom, amely egyformán legyint lófarkával bögölynek és falombnak, örömnek és bánatnak. Holott igazában véve életunalom nincs, az öngyilkosok sem azért keresik a halált, mintha meguntak volna élni... Ó, nagyon is szeretnének élni, de már nem bírnak. A legigazibb életunalom is retteg a betegségtől, a nyomortól, a pénztelenségtől. A hamisítatlan életuntság is féli a korgó gyomrot, mind bizonytalanabb magyar éjszakát, a véletlen, semmi jót nem ígérő holnapot, a piaci árat és az üres asztalt. A zord életuntság is borzad a jövendő tél hidegétől, a mezítelenségtől, a rongyosságtól, a lakástalanságtól, a pirosló szenvedélyektől, a tűzvésztől, amely megfesti az égboltozatot. A fásult közöny, az érzéketlen szív, a kőkemény lélek, az elveszített életkedv, az életunalom csak akkor hasznos orvosság, amikor mások szenvedéseiről vagy örömeiről van szó; de hová lesznek e nagyszerű segédeszközei az élet elviselésének, mikor minket magunkat visznek akasztani?

(1922)
 

Makrancos lett a Szent Mihály lova, leveti magáról azt, akinek nincs elég pénze az erszényében.

Aki egész életében gyalog járt, végre is lóra kell ülnie, amikor megnyergelik neki a Szent Mihály lovát.

Jó volt tudni ezt a gondtalan lovaglást, amelyben a régi világban „vasárnapi lovasnak” sem kellett félni a lepottyanástól. Felültünk rá fehér lepedőben vagy lengedező szalonkabátban, amelyet úgy szeret megfújni a szél utoljára. Dalárok szomjaztak, amíg a lóra ültettek: temetői szónokok krákogtak, és búcsúbeszédet tanultak valamely fejfa mögött: derülten nézett a sírásó gödre partján: néha még akadtak fájdalmas jelenetek is a gyönyörű ünnepélyen, amikor lovagolni tanították a gyalog járót – ámde a halott már nem törődött vele, hogy ki fizeti a számlát azért, mert Szent Mihály lovát elővezették a legények.

A bálványkép, a végrehajtó, aki most körüljárja a földet, hogy elevenen nyúzza meg adósait - felemeli a sírokat is, és benézeget a fakeresztek alá, valamint a címeres családi sírboltokba, a holtak adóját is megnyomták a Bálványképű perzekutorai. Nem fújdogálhatja többé halk merengéssel őszi sípját halottai felett az emlékezet. A holt emberek visszajönnek a temetőkből, és odaülnek a guzsaly mellé, ahol a mindennapi gondokat fonják. Beállnak a luxuscikkek közé, a francia parfőmök, külföldi selymek, a havanna szivarok mellé a szegény, bütyköslábú pesti halottak, akik azzal a nesszel szöktek el nemrégiben a városból, hogy itt nemcsak nevüket, de adósságaikat is elfelejtik. Szeretett kedveseink, akik sóhajtás alakjában éltek tovább környezetünkben, de a földterhe ismerőseink is, akikre megbocsátással vetettük az utolsó göröngyöt, megzavartatnak nyugodalmukban. Az ekzekució dobpergése riasztja vissza a földi élet elviselhetetlenségébe (ebbe a huszonegy betűs kaszabörtönbe) azokat, akik már összekulcsolt kézzel, boldog szívtelenséggel, még boldogabb felejtkezéssel feküdtek a föld alatt.

Most aztán igazán elhihetjük az együgyű babonát, hogy a székek a szobában azért roppannak, mert a régi gazda ült beléjük éjfélkor, az ablakon fehérlepedős vándorlók kopognak, a házőrző kutya azért vakkant álmában, mert holtat látott, és kísértetek járnak, akiket nem hagynak nyugodni a föld alatt.

Az még csak rendben volna, hogy nagyobb kontót fizessen az, aki 0.03-as koronánál akar megszökni kötelezettsége elől, de mit vétettek azok a régi halottak, akik még „jó pénzben” fizettek örök nyugalmukért, adósságot sem hagytak hátra?
Szeles Szent Mihály napján, amikor költözködni szokott a hazátlan zsellérember, új szolgálatot ment keresni a megunt cseléd, a kalendárium téli részébe fordított a gazda: a pesti holtak is fordulnak egyet künn a temetőben, csak annak marad nyugovása, aki jól megvetette a feje alját, mielőtt a hosszú álomba ereszkedett volna. Hova járnak majd az árvák a másvilágról jövő vigasztaló hangokat meghallgatni, ha nem találják meg annak a sírhalmát, aki onnan is vigyáz reájuk? Hol panaszolják el az özvegyek keserves magányukat, elhidegedett nyoszolyájukat, kéz nélkül maradt kezüket, szárnyát vesztett lelküket és visszhangját vesztett szívüket, ha elveszik tőlük a fejfát, amelyre gyászuk fátyolát egykor hittel felakasztották? Merre botorkálnak azok az életből kimaradottak, akiket leskartolt állapotukban már csak azok az ismerőseik tudják megnyugtatni, akiknek még náluknál is rosszabb dolguk van? „Itt fekszik Pál, itt meg Péter – mi mégis a talpunkon vagyunk” – mondja az eleven ember, akinek már semmije sincs, mint egy kis napsugara. Hol lesz holnapra az a sírhalom, amelyet könnyel vagy káromkodással illet a látogató?

Fújja a szél Szent Mihály lovának kantárját, a legbátrabb lovas is húzódzkodik rá felülni és elnyargalni, mert nagy az ára ma a sétalovaglásnak.

(1923)

Valamikor a magyar huszár volt az a kalandos levente, aki a hétéves háborúban, sőt Napóleon ellen vívott hadjáratokban a földgolyó másik felére is eljutott. Az elmúlt háborúban megsántult a huszár lova, ő maga nekiöregedett, a világjárást átengedi másoknak: a fürge, hangos, labdás fiúknak, akik a spanyol félszigettől a ködös Stockholmig járják a világot a labdájukkal, és a régi huszárbravúrok helyett a futball játékban teszik emlékezetessé a magyar nevet mindenütt, ahol megfordulnak. Ezeknek a modern világjáró fiúknak a kapitányuk, Kiss Gyula, minden sportoknak jeles atlétája, a szelídképű, csendeskedvű, úri erkölcsű fiatalember, akinek mostanában talán a legtöbb barátja és híve van Pesten a tegnapi világjárás után.

Azt hihetne a távoli szemlélő, hogy Kiss Gyula tán azért tudja nyélbe ütni a külföldi kirándulásokat, mert jól ismeri az alig megszerezhető külföldi valuták labirintusait... Nos, leleplezzük Kiss Gyulát: annyira nem érti a pénzügyi műveleteket, hogy akár három hamupogácsával is útnak indulna, mint a mesebeli vándorlegény. Talán hasznos külföldi összeköttetései segítik az idegen világban a siker kiharcolásában? Vagy talán különös, egyéni szerencse kíséri lépteit a megtermett ifjúnak, amikor válogatott csapata élén a sohasem látott külországi pályákon egyik sikert a másik után vágja zsebre? Egyik sincs Kiss Gyula birtokában, se a jövedelmező külföldi barátság, sem a mindent lebíró szerencse, ellenben van valami olyasmi a lelkében, amely a csodával határosan átsegíti a legnehezebb föladatokon: ez pedig az ő megingathatatlan hite a magyar labda kiválóságában, biztos győzelmében, verhetetlenségében. Az újkori apostoloknak, a mindenható sportok vezetőinek a fanatizmusa tüzeli, újabb és újabb sikerekre fűti, örökmotorként hajtja a kapitányt, akár a barcelonai térségen süvít föl a viadal kezdetét jelentő sípszó, akár a bécsiek ellen viszi rohamra a csapatot.

Az ő hatalmas fizikuma, de főként rajongó bizalma szükséges nehéz állásának betöltéséhez. Egy egész nemzet ifjúságának a figyelő tekintete kíséri minden lépésében; egy egész ország letört büszkesége emeli föl ismét megalázott fejét, amikor külföldi sürgönyök a magyar sportcsapatok diadalmainak hírét hozzák. Nagyon meg kell becsülni férfiainkat, akik ennek a szegény, fényevesztett magyar névnek ismét dicsőséget és tiszteletet szereznek a messzi országokban.

(1923)

Vége