A taposó lányhoz
Ő az, aki sohasem öregszik, el nem múlik, nem haloványodik és mindig felejthetetlen – a taposó lány, aki a szőlőillatú őszidőben, ifjan, ropogva, kipirultan, kedveskedve járja az öregemberek szemének való legszebb táncot a kádban.
A darázs mámorosan hever az árokban; a megszedett szilvafán a régen látott cinke szólaltatja meg kis sípját; a rőzselángnak már olyan kesernyés a füstje, mint az öregasszony nótázása; csörögve hahózik a szél, mint elvarázsolt álmából felébredt vadász bejárja az ismerős tájékot; a présház eresze alatt megint kormosabb lett az évszám, amely az építkezés idejét mutatja; csak ő nem változott, az örökifjú lány, aki minden szüretkor előjön a messzi múlt időkből, hogy mezítelen lábszáraival ellejtse az ősi táncot vígpiros és sárga szőlőfürtök fölött; hogy belenevessen a mustba, amely nevetésből a hó lehullásakor csapongó férfihahota leend; hogy beletáncolja a széttaposott bogyók nedvébe a régi magyar ritmusokat, dalokat és hangulatokat; megtanítsa az új borral táncolni azt is, aki odáig sohasem táncolt: megnyissa a bús kürtöt azok lelkében, akik sohasem búsulnak; kötényében hozza a nevetés madárfiókáit azok elébe, akik mosolyogni sem szoktak… Ő, a taposó lány tűnik fel előttünk, midőn a zavaros mustban az ifjúság mézes ízei mellett a későbbi életünk fanyar vagy bátorító ízeit is érezzük; látjuk ezt a leányt barnán, mint a hegyhátak felett az erdők lombjait; látjuk a lányt szőkén, mint a napsugárban a mezőket, amerre jókedvünkkel elfutott a nyúl; látjuk őt andalgó lépésben vagy dévaj kacajjal, szemérmetes odaadással, vagy kihívó kacérsággal, mint azokat a nőket, akik egykor életünk szőlőfürtjeit borrá taposták.
A taposó lány. Ő az, aki tüzet rak télidőben az öregek szívében, hogy a láng oly magasra lobbanjon, mint a venyige lángja; ő ül víg mosollyal a siralomház kedvű betyár mellé; nótát virágoztat a lábatlan vándorló száján a csárda kuckójában; kerekeket pörget végig a világ országútjain, amerre a lakodalmasok járnak; régi dalt vonat a zenésszel az ablak alatt, amikor a téli hold bujdosik a tetők fölött; pajkos adomát mondat a jégszürke vénekkel bámész ifjaknak; tavaszi szoknyák virágfodrait libegteti meg az avas sajt magányú életuntak szeme előtt; új városok tornyai felé kormányozza a mindentől megcsömörlött útonjárókat; bokázva kíséri a kiszemelt ág alá az öngyilkosokat, és hidakat épít a reménytelenül szenvedőknek, mikor már segítséget nem látnak.
Ő tapossa örökifjú lábával a bánat végtelen tarlóját, hogy újra kivirágozzon; ő tapossa el a mindenkori naplementének borongó árnyékait a zord pincék és csacsihangú csárdák környékén; ő ül utolsó napszállatkor a búcsúzkodó agg mellé, hogy annak szívéből egyszerre felreppenjenek az emlékek seregélyei; ő bugyborékoltatja az új borban a vállalkozó kedvet,
az élet mélyeiről újra feltóduló bátorságot, a vaksi tükörben örökre elhalványodott mosolyt azoknak a részére, akik már lemondtak arról, hogy egyenesen járjanak. Ő megy félrecsapott kalappal éjszaka végig a falun, hogy az álomtalanoknak megmutassa az ösvényt, amelyen álmaikkal újra találkozhatnak.
Most már munkába állott mindenütt, amerre a hegyek térdepelve hajlanak a napsugár felé, ahol a dombok kövér oldalukat süttetik a déli nappal, amerre a sárga síkságokon a madárijesztők kezébe seprőnyelet szokás tenni; folyik a szüret Magyarországon, mint régi dalosok versengése, amely ismét az egykori jó magyar hangulatokat szeretné életre kelteni az árva magyarokban. A borházak előtt tudós öregek várják a must kóstolgatása után az első pohár tavalyi bort, hogy elszavalhassák a Fóti dalt; a gazda megtartja ősbabonáit a kád körül; a főzőasszonyok a bográcsok körül talán csak a csípős füsttől könnyeznek, és a szedő lányok kosarukba most is szerelmes gondolatot rejtenek a fürtök alá, mint azóta mindig, mióta a világ áll. Én pedig őrá gondolok, a taposó lányra, akinek táncától, derékringatásától, szorgalmától függ, hogy milyen kedve lesz a következő esztendőben a magyarnak.
(1921)
Halotti beszéd egy pesti rikkancs koporsójánál
Levél a szerkesztőhöz
Akinek részére nagybecsű lapodban ma helyet kérek: nem valami előkelő úr, gróf vagy katona, hanem csak amolyan senki gyermeke, aki az utcán született, az utcán hal meg, mert gyermekségétől fogva az utcán tölti életét. Pesten rikkancsnak hívják őt, miután Rákosi Viktor ezt az új magyar szót kitalálta.
Ha úgynevezett származási táblázatát összeállítani akarnánk ez utcai jelentéktelenségnek és mégis megszokott tüneménynek: olyan apákra kell hivatkoznunk, akikre ő szegény fejével már nem is emlékezik. Az ősapja ott ácsorgott a londoni nyomdaműhely eresze alatt, amikor Dickens regényeit még füzetekben adták ki. Egy másik őse camelotte volt Párizsban, és a különböző forradalmak barikádjain árulta a polgároknak vagy a katonáknak a legfrissebb hírlapokat. Magyar őse búcsújáró helyeken énekelte azokat a kegyes imádságokat, amelyeket papiroson nyomban el is adott – de felöltözött ő néha árvalányhajas kalapba Hazafi Verai Jánosnak is, és kórushangjával a pesti utcán állítgatta meg a járókelőket, hogy a költeményein túladjon. Igazában azonban csak körülbelül két évtizede lett belőle az, ami ma – rikkancs –, amióta Pesten a bulvárlapok megjelentek. Ekkor tanul meg olyan trombitahangokat, hogy átkiálthassa vele a Nagykörút villamoscsengős lármáját, hogy megriassza vele a belvárosi csöndes sétálgatót, az ablakhoz csalja halálos rémületében a szakácsnőt, és leugrassza a társaskocsiról a budai polgárt, aki már azt hitte magában, hogy a Király utcai szakaszhatárig nem kell leszállnia.
Sok baj volt vele, amíg el tudott helyezkedni a pesti flaszteren. Aminthogy az évről évre szaporodó bulvárújságokkal is mindenféle zavar volt, amíg megtalálták mai hangjukat. Szaladt a rikkancs piros kendővel a nyakában, meztelen talpát mutogatta a hólétől nedves aszfalton, saját magát melegítette a hangjával, amikor vevő se közel, se távol nem jelentkezett, elvegyült lakodalmas menetekbe, ahol csillogó szemmel magyarázta, hogy az esküvő híre már benne van az újságjában, de odasomfordált komoly temetési menetek végéhez is, mert véleménye szerint a temetőben is kíváncsiak az emberek
a legújabb hírekre. Cowboy módjára szökkent föl a robogó villamosra, leugratott a pincébe a szenesemberhez, és fölmászott a cégfestőhöz emeletnyi magosságba, türelmesen várakozott, ha a szórakozott öreguracska nem találta meg mindjárt a zsebében az újság árát, a megszokott sarkon messziről üdvözölte ismerős vevőit, akiknek halálos bizonyossággal arra kellett jönniök. Nem ismert senkit, és mégis mindenkit ismert a pesti utcán még abban az időben is, amikor harsány hangjára a kapu alól előrohanó házmesterek is az újságot hátulról kezdték olvasni (ahol a tőzsdei árfolyamok voltak). Megnézte az égboltozatot abba az irányba, amerről az eső szokott jönni, megnézte az újság tartalmát, mielőtt árulni kezdte volna, kipróbálta a hangját valamely mellékutcában, és tapasztalatainál fogva már tisztában volt azzal, hogy mindennapi szegény egzisztenciáját a jó vásárral földerítheti-e, vagy lejjebb süllyeszti? Pesten nemcsak a gazdag Wampetics vendéglős haragudott az esős időre, hanem a szegény, ágrólszakadt rikkancs is.
Szerette torkában jól meggurgulázni az r betűket, messzire elnyújtotta a magánhangzókat, külön melódiákat talált ki az egyes újságok címeihez, és kereskedői fontosságánál csak a fürgeségének tulajdonított nagyobb jelentőséget, mert olyanféle szerepe volt neki a város egészségi állapotában, mint a higanycsöppnek a hőmérőben. Eddig sohasem lehetett tudni, hogy a rikkancsok meghalni is szoktak, mert holt rikkancsot még nem látott senki. Mindig csak futamodni, ágálni, ugrándozni, fáradhatatlankodni lehetett őt látni az aszfalton, a sarkon, az út közepén. Milyen boldog ember egy rikkancs! – gondolhatta magában a lestrapált, életunt járókelő, amikor az embergyíkot a közömbös sokadalomban megpillantotta. Stahler, a félszemű, a legrégibb pesti rikkancsok egyike most bebizonyította, hogy a rikkancs is meg szokott halni, amikor ideje elkövetkezett.
(1926)
Vége
