Színes írások (17.)

Egy név, amelyet az írók régen ismernek, a nagyközönség pedig úgy hallgatja, mint valami eddig ismeretlen hírességét. Ki is az az Osvát Ernő, akiről mostanában mindennap írnak az újságok? Min gazdagodott meg? Talán becsukták? Vagy becsapta a benne hivő politikusokat? Öblös népénekes vagy mezítelen táncos? Fehérkabátos, kedves teniszbajnok, vagy talán ő a Göre Gábor? Vajon miért vannak tele a nevével az újságok? – Valaki tán tudja a nagyközönségben, hogy valami író, valami szerkesztő ez a bizonyos sokat emlegetett férfiú. Se nem bokszbajnok, sem Breitbart legyőzője: csak
a Nyugat című újság szerkesztője. Mindig tudtuk, hogy ezek a nagyszájú hírlapírók mily nagyra vannak a maguk embereivel!…

Hát van is abban valami babonás érthetetlenség, hogy a jelenkor ásító vagy fogvicsorgató, egyhangú szegénységében éppen Osvát Ernőt veszik észre a magyar értékek közül, amikor általában közömbösen szokás elhaladni azon szellemi értékek mellett is, akik föltűnési, érvényesülési vágyukban nem restelkednek az önreklám legközönségesebb eszközeitől sem. Szurokban és tollban is meghempergőznek, hogy észrevegyék őket; gyűlésbe csalogatják az ifjakat, hogy kirabolják a zsidó boltosokat, vagy mindennap beírják az újságba, hogy milyen étvággyal ebédelnek, vagy milyen viccet olvastak valamely régi kalendáriomban. Ők, akik ama Carlyle megfigyelései szerint: az akasztófa zsámolyára is fölállnának, hogy közföltűnést okozzanak – a nyavalyatörős koldusságot vagy a nemzeti vezérséget szimulálók; a saját műveikről saját kritikákat írók; a reklámcimboraságban egyezők; a rókafejű ravaszok és az imbecillis hiszékenyek; a csepűrágói kunsztoktól sem irtózók és a ledér színésznők körül olvadozó dalnokok – akiknek napjainkban elsősorban lett volna sanszuk, hogy valamely botrány, disznóság vagy a vándorszínész aranyórás jubileuma révén magukra tereljék a közfigyelmet,
a vasárnapi városligetit és a nyegle lipótvárosit – ők mind megbuktak, amikor a véletlen árvagyermeke benyúlt a zacskóba, és a lottószámok közül olyan számot húzott ki, akire senki se gondolt: az Osvát Ernő számát. A szerények között
a legszerényebbét, az irodalom bujkálójáét, a pápaszemes, kopottas szerkesztőét, akinek sohase volt egyéb dolga a világon, mint a követ törni azon az országúton, amelyen majd az ünnepelt költők fogatai végigrobognak. Az ő jubi­leumát ünneplik a jövő héten.

Talán meg se lehet érteni a mindennapi olvasónak ezt a jubileumot; közös szenvedés, örökös csalódás és sótalan ebéd kell ahhoz, hogy a múlt idők ne mehessenek el a felejtésbe. Főleg ez az új, betyár korszak kellett az irodalomnak, amikor az elmúlt években minden gonosz vénembert végigünnepeltünk már, aki működésével, múltjával az ország vesztét okozta, amikor lerongyolt koldusokként éljenezve üvöltöztük azoknak a véneknek a nevét, akik miatt megbotoztak, amikor már megjubiláltunk mindenkit, aki nem esett el a háborúban, akit nem vertek agyon a háború után, bár ő volt okozója az eseményeknek; akkor végre észrevesszük azt is, aki nemest és jót cselekedett ebben az országban. A legszentebb művészetet, az irodalmat csinálta vagy huszonöt esztendeig; a nagyvilág ragyogó kertjeibe való ábrándokat hordozott a szívében, és faggyúgyertyás kis szerkesztői irodákban vakoskodott félénken bontakozó írói tehetségek fölött, mint akár valamely Kazinczy-korabeli literátor.

A magyar irodalom újjászületésének nevezik a száz esztendő előtti időt az irodalom történészei. Ez a százesztendős forduló ismétlődött meg az Osvát Ernő életében. Majd egykor éppen úgy határkövet raknak az ő kezdetéhez, a múltak búvárlói, mint akár a Kazinczyéhoz. Szent és nemes férfiú, akire tisztelettel tekint egy egész írói nemzedék.

(1923)

Már tegnapelőtt előtt tudtuk, hogy útban van, mert a kalitban a rabmadár még sötét hajnalban fütyörészni kezdett. Herschel, a kalendáriumbeli százesztendős ember és a többi időjósok még javában diktálták a telet, amikor a budai hegyek fölött szivárványt láttak azok, akik ebben a városban jártukban néha az égre is szoktak nézni. Künn a hideg hold járt az égen az ablaknyitogató északnyugati szél karján, mint elátkozott menyasszony az örök vőlegénnyel; dideregve elmerül az áldatlan gond a pesti házak környékén, mint megannyi városba tévedt madár­ijesztő; a bérházak kéményein át még többnyire a vörösbajszú fakereskedő szálldozott be, hogy álmukban is lássák őt az adófizető polgárok: amikor Ő, mint valamely álruhás ifjú belopódzott a városba. A szennyes papirosok, amelyek a Személyi Hírek kalapja alatt pontosan beszámolnak a rekedt kortestorkokról, a böffesztő gyomrokról, a címeres ökrökről: elfelejtették megírni, hogy a csodálatos, szerény és félénk ifjú, aki a jövendőt hozza kis batyujában, már a Halak havának első napjaiban hazánkba érkezett tündéri vándorútjában.

Pedig nagyobb betűket érdemelne ő, mint a perzsa sah, aki Pestre érkezvén, citrommal vagy ékköves gyűrűkkel dobálta a fogadó erkélyéről a korzó hölgyeit; ő csak galambszemű rubint pírral legyezte meg azoknak az arcát, akik a budai hegyek felől észrevették a szokatlan széláramlásokat. Jelentősebb vendég ő az Idegenek Névsorában az expresszvonatok és szalonkocsik utasainál, mert mindnyájunknak a szeretett vendége, amint nagy meglepetésünkre, lelkendezve, mosolyogva, fellengősen, mint akár egy Lendvai-köpenyeges költő a múlt századból (amikor még nem szégyelltek az emberek az érdemeiket), leugrik szekeréről; lányszívekben éneklő buborékok, fiatalemberek szívében vándorkedvek szálldosnak föl láttára, amikor a földre teszi a lábát; öregembernek a vers jut eszébe, amelyet hajdan egy nő emlékkönyvébe gondosan beírt; agg nő titokzatosan elhallgat, és elmerengve figyel tyúkjai kotkodácsolására. Ahová lép, ott kinyílik a föld, és illata kél, mint valamely alvó virágnak, amelynek véletlenül a szívére tapostunk. A föld szaga, mint valami bennünk rejtegetett ábránd, hirtelen szemközt jön velünk a városban.

(1923)

Nem, sehogy se tudtam volna elképzelni a lisztes molnárt, se a rendőrség dutyijában, se a királyi ügyész állatszelídítő tekintése előtt, pedig a molnárt a háta mögött mindig lisztlopónak nevezték… A molnárnak mindig jól ment dolga, akár fújt, akár esett, mert kenyérhez való liszt mindig kellett. (Magyarországon vagyunk, valami gabona mindig csak termett, a legrosszabb esztendőben is.) A molnár udvarán tanyázott a legtöbb veréb, várakozott a legtöbb falusi kocsi, és csörgedezett a mesemondás, amíg az emberek a liszt megőrlésére várakoztak. A gőzmolnár olykor messzehangzóan megszólaltatta azt a kürtöt, amely a zsindelytetőből nyúlott ki, hogy az emberek messzi vidéken megtudhassák, hogy a malma munkában van.

A szélmolnár nagyot nevetett, amikor ősziesen kezdett dudálni a szél, és az emberek fázósan nézegettek a közelgő tél elé. Nem, a szélmolnár kedvét nem vette el a gólya, hanem éppen akkor pirosodott ki az arca, amikor hűvösödni kezdett a világ. Hát arra a szárazmalomra emlékszel-e, amely az alföldi városok végén az ősidőkből itt maradt, és benne szomorú, liszteshátú ló hajtotta a malomköveket, lassan, tempósan, körbe fordulva, mert hiszen a régi Magyarországon nem nagyon lehetett sietni az idei liszttel, mindig volt bőven a tavalyiból is. A vízimolnár mestersége pedig igazán költői volt: milyen kedvesen tudott kerepelni őkelme végig a nagy Dunán, hogy az ember nyári alkonyatokon az édesanyjára, a gyermekségére gondolt a vízimalom hangjaira. Nem, a vízimolnárnak se volt semmi baja a hatóságokkal, a legnagyobb ezüstgombokat viselte ő a dolmányán Komáromtól Bajáig, módosságát, jóravalóságát, magyarságát dicsérte Jókai, aki mindent meglátott Magyarországból, amit látni érdemes volt. Kérdem tőled, kedves szerkesztő úr, hogyan lehetséges az, hogy ezeknek a régi magyar molnároknak az utódai mostanában: hol a Duna hullámai közé menekülnek, mint az öreg Hönich, hol meg hekusok karján automobiloznak a Ferenc József tér felé? Talán nem terem már Magyarországon a liszt-lopáshoz való elég gabona?

Az égbe nyúló malmok a Duna két partján, ott a Margitsziget felé manapság is füstölögnek kéményeikkel, mert a malomban vasárnap sem oltják el véglegesen a tüzet; éjjelente pedig kivilágított ablakaikat mutogatják a folyam tükrében a rengő csillagok mellett: a molnárok pedig egymás után kerülnek bele az újságba, amit még kedvező időben sem szerettek a régi magyar emberek. Ők nagyon meg voltak elégedve, ha nem járt üresen a malmuk, mint ama bizonyos népdalban énekelték, amelyet a molnárok bosszantására talált ki valamely ismeretlen poéta.

A gabonatermő Magyarországban éppen jól táplált, megelégedett, a régi fogalmak szerint boldognak mondható külsejükről lehetett megismerni azokat az embereket, akik a gabonával foglalkoztak, így persze a molnárokat is, akiknek a kerek orcáját elkerülte a varjúléptű gond. Az uszályhajókat manapság is fölgyürkőzve várják a kikötőben azok a félmeztelen herkulesek, akik már a régi Aranyember hajóját is várták, amikor az vontatva megérkezett az Al-Dunáról. A tiszta szekerek keskeny, fehér csíkot hagynak maguk után a Duna-parti utcák hétköznapi forgalmában, és a malmok udvarán messze hallhatóan csendülnek össze a vasúti kocsik ütközői: gabona te hát még mindig terem Magyarországon. Hát mondd meg, kérlek, hogy miért kell egyik molnárnak a másik után beadni a kulcsot, miért kell nekik a malom kerepelése helyett a börtönök egereinek a cincogását hallgatni? Már a molnár is, ez a régi világbeli, boldog, gazdag ember is megvasalt kézzel távozik el a magyar illúziókból? Nehéz dolog lesz vígnak lenni Magyarországon.

(1926)

Vége