Színes írások (15.)

A rádióban

Aki a rádiónál ül: énekel, szaval, szónokol vagy fölolvas: úgy ül ott, mintha az Északi-sarkon ülne, egymagában, körülötte egy vaksötét világban, jeges emberrengetegben, amelyből egyetlen szó sem hallatszik el hozzá.
Egymagában danol, deklamál, mesét mond vagy tréfálkozik, bukfencet vet vagy sírdogál; más szóval: az Északi-sarkon ül egy ember, egy szódombon, és onnan beszél az egész világhoz.

Bármit mond: választ nem kaphat a szavaira.

Dalolhat a legőrjítőbb szerelemről, amelyet versében érez, mint akár a világ legjobb költője, Petőfi Sándor. Agitálhat, mint Kossuth Lajos a ceglédi piacon. Rettenthetetlenül mesélhet, mint Shakespeare. És intézkedik, mint a régi spanyol király, akinek birtokai a napfölkeltétől a nap lenyugvásáig terjednek. – Választ sehonnan se kap, mintha jéggé, köddé, kővé vagy levegővé válottak volna körülötte az emberek, akik hallgatják szavát, de elnémultak.

Mintha a legtávolibb csillagok lakóihoz beszélne, aki a rádió­készülék elé ül, és elméje, érzése
és hangja érzeteivel akarná meghódítani a láthatatlan embereket. (Mert hiszen minden előadásnak ez a célja.)
A rádiónál ülni és fölolvasni egy villamoslámpának a magános szobában (mint egy mécsvilágnak
a régi költők), gondolkozóba ejti azt az embert, aki először próbálja.

Körülbelül azt gondolja magában, amikor meghallja a saját hangját a némaságban, hogy most érkezett el élete legkritikusabb percéhez. Száz- és százezer hallgató előtt vizsgázik, hogy ismeri a betűket, nincs haragban a rö betűvel, nem füttyent, amikor az ef betűt kell kimondani, és tudja, hogy a vesszőnél, pontosvesszőnél és pontnál miféle szünetet kell tartani.

Egymagában ül egy szobában, a tenyérnyi fényt vető lámpással – himbálódzhatna a széken, fütyörészhetne, dörmöghetne, föl-fölsóhajthatna, mint a mai emberek szokták, ha egyedül vannak. Tán még magánbeszélgetést is folytathatna, mint mostanában mind gyakrabban látjuk az utcai járókelők magaviseletében. A magános szoba mindezekre a tennivalókra alkalmas volna...

De nem lehet megmoccanni sem, mert százezer láthatatlan ember hallgatódzik valamerre a sötétségben. (A többi letette a fülkagylót, miután nem kedvenc dalosa szólalt meg.)

Ott ülnek az emberek a magános, párnás ajtóval, jól elzárt ablakkal ellátott szoba sötétjében, mindenfelé, elöl és hátul, jobbra és balra, beláthatatlan távolságokra és a szomszéd szobában.

Mintha egy csillagtestről szónokolna az ember a ködbe borult világnak, amely alatta és fölötte terül, és a hangja nagy messzeségre elhallatszik, oda is, ahol már azt hinné, hogy nem is laknak emberek.

Talán Jézus Krisztus kezdte így szavait, amikor még senki se értette, amikor a láthatatlan embereknek beszélt.

(1932)

A Dunán érkezik a hajnali hajóval olyan mennyiségben, hogy a parton is megérezni illatát, vagy fehér kosárkában jön le a budai hegyekből egy fiatal nő karján.

Királyi gyümölcs, és a szegények gyümölcse, mert ízében benne van minden jó íz, amelyet az életben szerettünk. Van benne ilyenkor üde ifjúság savanykája, később érett öregség édes bölcsessége. Eszedbe hoznak ízei minden ízt, amely kedves és emlékezetes volt életedben, az első csók friss zamatosságától kezdve az öregségig csipegeted a szőlőszemeket a fürtről. Egyik szemben gyermekkorod ízeit érzed, a másikban esküvőd napja van elrejtve, a harmadikban
a roppanó magocska vénségedről beszél.

Ősszel jön ő a városba a hegyek közül, amely időben legkedvesebb az élet. Túl a tavasz szökkenésein, lehűlve a nyári hévtől: az élet mint egy kedves stáción pihen meg őszidőben.

Lejön a szőlő a hegyekből, és frissít, üdít, gyönyörű ígéreteket tesz. Mutat hosszú, piros őszt, miközben folyton érik, mint
az ember. Felszedi magába az élet napsugaraiból az erőt, a szélből a szilajságot, a halkan hulldogáló esőből a bölcsességet. Mire megérik: a nap messze húzódik a hegyektől, hűvösödik éjszaka, borong a felhő a domb felett: akkor van szüksége a szőlőfürtnek elrejtett ifjonti erejére, délceg öregségére, a napsugár tüzére. Hordóban jön le a hegyről, hogy esztendőn át vigasztalója, erősítője, mámorítója legyen az embereknek.

Elnézegetem a kis zöld kebleket a fürtön. Hol szedték illatukat, amely illat egyedülvaló, nem hasonlít semmi más gyümölcs vagy virág illatához. Kislányoknak van ilyen illatuk, amikor Kisasszony napján a máriapócsi búcsúra mennek. Szedőlányoknak van ilyen illatuk, amikor naphosszat tépték a fürtöket. Ifjú asszonyoknak volt ilyen illatuk, amikor Magyarországon az öreg szőlőbirtokosok olyan bort ittak, amelyet a környék legszebb asszonya taposott.

A pesti piacon, a Duna-part mentében is győzedelmeskedik a szőlő illata minden más gyümölcsé felett. Én legalább mindig őt érzem a poshadt szilváén, a vajas körtvéén is túl. Tájképek és emberi arcok mendegélnek előttem, régen falevéllé vált madarak és emberek kiáltanak a fülembe. Érzések jönnek a szívembe, amelyekről csaknem megfeledkeztem. Sárga bokrok körül kanyargó, keserű füstje szálldos a szüretnek. Valahol meszsze: boldog emberek éneklése vissz­hangzik, amelyre többé nem jár az országút. Gömbölyűen megelégedett arcok találhatók túl a madárijesztőkön, ahol úgy flótázik a sárgarigó, amint csak fiatal korában hallja őt az ember. Egy boldog gyermekkor hangulatai vibrálnak át a lelkemen, amikor
a szőlőillatot érzem.

Mivel köszöntsem még őt, aki a régi pontossággal eljött a természet rejtelméből, midőn rövidebb a nap, és csapatban jár a seregély? – Halkabban virrad, korábban esteledik, de a nappal népes az édes szőlőfürttől. A szelek, amelyek tán lábnyomaikat az érő szőlőbogyó hamvában hagyják, most is úgy járnak a hegyek fölött, mint régen. A szőlőskertek fölött hulldogáló eső (amelyet olyan végtelen nyugalommal hallgatnak a kertek) tüzes nedvvé válik. A tüzes napsugár átfutamodik a szőlőkön, megöleli a hegyet.

Most még egyforma a szőlőfürt mindenütt ezen a darab földön, ahol szőlő terem. De majd ha borrá érik a szőlő, majd ha pincébe zárva megismerkedik a fogság gyötrelmeivel és forrongó szenvedélyeivel, majd ha felolvadnak benne a könnyek és sóhajtások, amelyek a kapálgatásnál körülvették, akkor tudjuk meg, hogy mi a különbség bor és bor között.

(1929)

Vége