Színes írások (14.)

A diófa magánosan állott a kert végében – távol a fecsegő szilvástól, amely abban leli örömét, ha az emberek tüzet raknak vele szüretkor – távol a körtefáktól, amelyek tudatlanságukban a legszegényebb szeretőt tartják maguknak a madárijesztő alakjában – sőt hátat fordítva a kökénybokornak is, amely pedig tüskéivel, fanyar gyümölcseivel elég férfiasnak mondható – a diófa magánosságában mindenféle bogarasságokat szedett fel.

Fiatal korában, mikor még hiszékeny volt: az volt a vágya, hogy valamikor szerelmesek koporsója legyen. Míg vénségére, mikor megjött az esze, azt gondolta magában, hogy ennek a világi életnek csak egyetlen célja lehet: kulacsnak lenni az emberiség szolgálatában.

Jött aztán egy vándorlegény, aki azért vándorolt, hogy az emberek és fák vágyait teljesítse. Sohase mondott ellent asszonynak, se a víg cimboraságnak. Ha a diófa arra kérte volna, hogy akassza fel magát ágára, tán még ezt is szívesen megtette volna. De a diófa csak kulacs akart lenni. A vándorlegény vállára vette, és sok földet bejárt társaságában.

A diófa nem bánta sorsát kulacs korában, mert sok mindenféle emberrel ismerkedett meg, akit magányában sohasem láthatott volna.

Sokan akadtak a kulacs körül, akik a bokacsontjukat pörögve verdesték a koponyacsontjukhoz, mert már elevenen meg akarták próbálni azt a sírgödörbeli állapotot, mikor a csontok összekeverednek. Mások a szomorúságukat öntögették be a kulacsba, és az visszaadta őket olyan zamattal, mintha percek alatt esztendők múltak volna el. És az emberek felkiáltottak: „Nem is tudtuk, hogy ilyen édes lett keservességünk!”

Amennyi divatos tánc volt az országban: a kulaccsá lett diófa mind a legjobb táncmesterektől tanulta meg. Nem kellett szégyenkeznie se a tükrös termekben, sem a pusztai csárdákban a tudatlansága miatt. És nótát is annyit zárt magába, hogyha kiürült is tartalma, még mindig akadt egy-két nóta a fenekén, amelyet a rossz időkben ki lehetett inni. És a geográfiát is jobban tudta akármelyik tudósnál, mert természetben tanulta meg a tudományt, amelyet azok könyvekből tanultak.

A kulacs pontosan tudta, hogy merre vannak az országban a nemesvérű hegyek, amelyeknek nedvét cipelni gyönyörűség; valamint a síkságok, amelyeknek lötyedékétől tanácsos az első keresztútnál megszabadulni, mert egyébként is szerencsétlenséget hoznak. A kulacs tudta azt a csárdát, amelynek éjjel-nappal piros az ablaka, félrecsapott a kéménye, doromboló a macskája, és a Szerelemhez van címezve.

Ennyi tudomány hallatára azt hihetnétek, hogy a kulacs végleg biztosította élete folyását, mindvégig galambdúcban üldögélhet. Milyen szamárság lett volna föld alá menni, és onnan a visszakívánkozó szerelmeseket vigasztalgatni! Sokkal jobb így néha lábon állani az asztal közepén, mint egy boros király; sokkal finomabb vállon utazni szélben és napfényben, amilyen utazást ugyancsak fejedelmek engedhetnek maguknak.

Mindez rendben lett volna, ha a somfa, amely keménység és bátorság dolgában régi ellensége a diónak, egy napon nyakába nem veszi a vándortarisznyát, felcsap fokosnak, és mindenütt, amilyen széles a magyar országút, a diófa üldözésére indul.

A somfa lesben áll az asztalnál, amikor a kulacsot kiparancsolták a köpenyegek és a bundák alól. Lesben állott, hogy mikor szégyeníthetné meg a kulacsot, ha az valami szamárságot talál mondani. Elkísérte a kulacsot az ablakok alá, amely ablakok alatt a kulacsot magasra szokás emelni és megdaloltatni; a somfa arra várt, hogy az ablakból segítségért kiáltanak, és akkor ő közbeléphet. Utána kocogott a kulacsnak a kis csárdába, ahová azért tért be a kulacs, hogy az emberek elől elbújva, elegendő jókedvet gyűjtsön magába, mint a kutyadudás foltozza megrepedt hangszerét; de a somfa nem tudott itt sem belekötni a diófába, mert az keserves italokat nyelt, hogy azokat magában édessé változtassa.

Jó darabig úgy látszott, hogy a somfa elkopik, elnyűvik, elgöthösödik a hiábavaló gyűlölködésben, mint valami házastárs, akit előbb-utóbb elvisz a hektika. Sárban, vízben, hóban járt, ahová a kulacs sohasem lépett. Asztalt döngetett, ami a kulacsnak nem szokása.

A kutyákkal volt egy soron az asztal alatt, holott a kulacs az emberek fejéhez soványodott. Míg egy napon aztán eljött ideje a somfának.

Ez pedig akkor történt, amikor választás volt Magyarországon.

A kulacs olyan puffadtan hömpölygött be a csárdába, mint egy földesúr. Hol van az az ember, aki ellenállni tud a degesz erszénynek, a zsákban árult jókedvnek, a boglyába rakott örömnek, amit a kulacs jelent? Volt ilyen ember. Sovány, mint télen a farkas; keserves-­arcú, mint az ecetfa virága; fürge, mint az ördögszekér; tüskés, mint a törpe akác. Ez az ember volt a somfa szövetségese. Ez az ember mindig azt mondta: „Éljen Kossuth Lajos.”

A kulacs csak duzzadtam nevetett egy darabig. Kézről kézre járt, mint valami kövér lány. Mindenkinek a kedve szerint beszélt, mint ezt vándorlásaiban megtanulta.

De felkelt a sarokból az a csonttá fagyott ember, megforgatta a feje fölött az átokká soványodott fokost, és felkiáltott:
– Hát ki a vivát, cimbora?

És lecsapott a kulacsra, hogy az darabokra tört. Darabokra mállott a diófa is a politikától, pedig koporsó korában szerelmes szívek dobogása sem bírja szétfeszíteni.

(1929)

A Váci utcai kalapost is utolérte a pesti kereskedők elkerülhetetlen végzete, kényszeregyezségbe „ment”, vagy hogyan is nevezzük ezt a mostani kereskedőbetegséget, amelyet a Pórfi-cég alapítási idejében, a régi Pesten még csak röviden „kridának” neveztek.

Aki majd Budapest divattörténetét, a Váci utca gavallérvilágát mint valami hőskölteményt veszi lantjára, Pórfi kalapjait nem hagyhatja néhány strófányi emlék nélkül. Ő kalapjaival köszöntgetni tanította meg a pesti gavallérokat, mintha csak az úri modort, az eleganciát, a gavallértempót árulta volna a Velszi Herceghez címzett boltjában a kalapjaival együtt.
Pórfi-kalappal passzió volt köszönni a Váci utcában.

Mintha csak a kezéhez idomult volna minden kalap, hogy az kellő formában megemeltessék derékszögben a korzó számos kegyelmes urai előtt és félkörben a jó ismerősök, barátok, cimborák előtt, amikor a köszönéshez még szokás volt azt is mondani: Szervusz, Psezina! – De igazában a hölgyek előtt köszöntek a Pórfi-kalapok, mert hiszen bármilyen kitűnő férfiak sétáltak a Váci utcában, elsősorban a hölgyek utcája volt mindig a Váci utca. Dámák élték itt változatos élményeiket a Váci utcai forgatagban: találkozhattak azokkal, akikkel szalonjaikban nem találkoznak; beszélgethettek olyan dolgokról, amelyekről az utca vidám, mindig egy kicsit átmeneti, futó, röpke kalandos életmódjában a legelőkelőbb asszonyságok is cseveghettek; fogadhatták tisztelőik hódolatos vagy pajkos megjegyzéseit; beszélgethettek a város legelevenebb pletykáiról… S mindezekhez élvezhették azokat a köszöntéseket, amelyekkel csak a Váci utcában szolgálnak az urak a korzó hölgyeinek.

A Váci utcai köszönés (a kalaposcég virágzása idejében) különbözött minden más városrészben szokásos köszönéstől.
Lehet, hogy némelyeknek Tiller Mór, a vörösszakállú konzul és egyenruha kereskedő köszönése tetszett a régi Pesten, amidőn ez a tekintélyes, öblös úriember kalapja lengetésével köszönt az egész Andrássy útnak, amikor a Foncière palota sarkán befordult a Sugár útra. Tiller Mór az Andrássy útnak köszönt… Bartók Lajos, a kecskeképű költő hajdanán minden utcában minden szemrevaló hölgynek köszönt, amiért sok félreértésre adott alkalmat. És voltak már híres köszönök is a városban, akik kalapjuk kitartó megemelgetésével vitték is valamire Budapesten.

De a Váci utcában úgy köszöntek a hölgyeknek a Pórfi kalapjaival, hogy e köszönéseket valóban el lehetett volna tenni emlékbe.

Volt köszönés, amely a hölgy új cipőjének szólott; volt, amely sikerült új kalapjának… A virágocskának, amelyet ruháján viselt, és a szívének, amely odabent a mono­gram alatt pihegett… A köszönéssel annyi nyelven lehetett beszélni, ahány nyelvet Mezzofanti értett. Érzelmet, vágyat, álmot, hűséget és örökké tartó szerelmet kifejezhetett egy kalapköszönés, de mégis: a régi kalaposcég kalapjai leginkább a „Hölgytiszteletre” voltak alkalmasak, amely „Hölgytisztelet” a tizenkilencedik században övezte a nőket, amikor még a feminista mozgalomról legföljebb Csokonai Dorottyájából tudott a világ. A nők nem akartak mások lenni, mint szeretett és tisztelt lények. És a férfiak, bár nem viselik vala többé a romantikus francia lovagkor tollas fejfödőit, a Velszi herceg kalapjaival éppen úgy tudnak köszönni a nőknek, mint D'Artagnan. Mint a magyarok közül Andrássy Gyula (az idősebb, aki a Váci utcában járt iskolába, mielőtt külügyminisztere lett volna Ferenc Józsefnek).

Ma már csak ritkábban láthatók azok a régimódi köszönések, amelyek Pórfi kalapjainak virágkorában meghódították a női szíveket. Egy köszönésre az egész életet föl lehetett tenni.

Különösen az a köszönés ment ki a divatból, mely a bécsi-spanyol etikettel dívott darab ideig a Váci utcán, és „Hölgytisztelet” néven a kalapvásárlás alkalmával tanította erre az urakat egy udvarmester külsejű öreg kalapossegéd. Engem még külön tanított a puhakalappal, a keménykalappal és a cilinderrel való extra köszönésekre.

– Tíz lépésnyiről kell kezdeni a „Hölgytisztelet”-et. Tíz lépésnyiről kell a szemet a hölgyre függeszteni, és lehetőleg úgy megállni a Váci utca gyalogjárónak a szélén, hogy a hölgy, ha kedve tartja, elmehessen megszólítás nélkül mellettünk. Ezen idő alatt összetett lábszárral, egymáshoz illesztett sarokkal, fél derékhajtással és földre szegezett tekintettel kell a kalapot jobb kezünkben tartani, a derékig eresztve… És a kalapot nem szabad megpörgetni tartás közben, még kéteshírű táncosnők előtt sem.

Vajon él még az öreg ceremóniamester, aki kalapvásárlás közben egy egész életre való útravalóval látja el a vevőit? Nem valószínű. Az emberek ma nem nagy súlyt helyeznek a köszöntgetésre. Ezért is ment „kridába” a kalapos.

(1931)

Vége