Négyszázötven éve ezekben a napokban Massai Margit – a tiszántúli református nemes, Massai Imre lánya – Nagyváradon várandóssága utolsó napjait élte. Ma úgy mondanánk, „mindenórás” volt férje, Pázmány Miklós bihari alispán gyermekével a szíve alatt – ám ő valószínűleg nem ismerte ezt a kifejezést. Pedig találó lett volna: nemcsak az asszony állapota, hanem az ország helyzete miatt is.
Magyarország ekkor már nagyvonalú számítások szerint is legalább negyedik évtizede kényszerült együtt élni az oszmán-török megszállással, a kettős közigazgatással, Erdély fokozatos távolodásával, az ország szívében húzódó végvárvonalakkal és a felekezetekre bomlott nyugati kereszténységgel. A helyzet kialakulásakor ezek a tényezők sajátos közösségi identitást formáltak meg a magyar társadalom eszkatológiára fogékony rétegeiben. Protestáns irodalomból bőséggel (sőt katolikus alkotások között is szép számban) ismerünk példát arra, miként tekintették eleink a végidők jelének a kereszténység egységének fölbomlását, valamint az idegen hitű oszmán megszállást.
A 16. század közepére – különösen a harcokat közelről ismerő végvári katonaság körében – természetessé vált az elképzelés, hogy a világnak hamarosan vége, kezdődik a Jelenések könyvében írt, utolsó nagy csata, minden bizonnyal a törökök ellen, és lassan véget ér a történelem. Ha úgy tetszik: a történelem is „mindenórás” volt. Pázmány Péter születésének idejére ez a szemlélet lassanként nyugvópontra tért: 1570-re az egykori Magyarország lakosságának nagy része protestánssá vált, a katolikus egyházi struktúra fölbomlott, a régi szerzetesrendek kivonultak az országból, csupán a legszívósabbak, a ferencesek és a pálosok maradtak meg. Négy évvel korábban Szigetvár alatt meghalt a század legnagyobb oszmán uralkodója, Szulejmán szultán is, a kortársak ezért mindhárom országrészben okkal bízhattak egy tartós fegyvernyugvásban.
*
Az elszakadás állandósult ugyan, de az ország újraegyesítése nem került le a napirendről. Ennek feltételeit sajátos módon az oszmán hatalom is törekedett megteremteni – természetesen a maga malmára hajtva a vizet – azzal, hogy komolyabb magyarországi nagybirtokos nemeseket időről időre megkínált egy „saját” állammal, amelynek létrehozása természetesen török segítséggel, portai szövetséggel történt volna.
A gyakorlat nem ismeretlen: ez a „szulejmáni ajánlat” továbbélése, amely eddigre az Erdélyi Fejedelemséget is létrehozta. Nádasdy Ferenc dunántúli, ecsedi Báthory István tiszántúli és Dobó Ferenc felvidéki nagybirtokos 1593-ban kapott egy-egy levelet Szinán nagyvezírtől és Haszán temesvári pasától azzal a tartalommal, hogy hódoljon meg a Portának, és akkor egy vazallus terület önálló – értsd: a Habsburgoktól független, de a Portának adózó – ura lehet. A koncepcióban kiemelt helyet foglalt el Felső-Magyarország, amelyet Szinán nagyvezír „kassai vajdaságként” emleget.
A megkörnyékezett urak mindannyian nemet mondtak.
A területen azonban mintha rajta ragadt volna ez az ajánlat. A következő évtizedekben több alkalommal valóban létrejött itt egy államkezdemény: először Bocskai Istvánnal, majd Bethlen Gáborral, utána Thököly Imrével, végül II. Rákóczi Ferenccel. A történelem tragikuma, hogy aligha lehet elvitatni tőlük, hogy magyar érdekekért, magyar szabadságért fogtak fegyvert, az azonban, hogy mindez a törvényes – jóllehet idegen – uralkodó ellenében történt, mégiscsak a megosztottságot növelte.
Az eltérő nézőpontot eltérő geopolitikai attitűd okozta, amelynek értelmében a magyar függetlenségről két különböző fogalom élt, leegyszerűsítve egy „keleti” és egy „nyugati” típusú. A keleti, sok elemében a protestantizmussal összefonódó szabadságfogalom inkább tekintette elfogadhatónak a törökökkel kötött szövetséget azért, hogy a magyar nemesi joggyakorlás kereteit szűkítő Habsburgokkal szembehelyezkedjen; míg a nyugati elképzelés pont fordítva: hajlandó volt együttműködni Béccsel annak érdekében, hogy az országból végre kitakarítsa a megszálló, pogány törököket.
A két eltérő nézőpontnak volt ugyan egyfajta felekezeti színezete, de nem minden esetben: Bocskai és Bethlen protestáns volt, a Wesselényi-szervezkedés főszereplői azonban éppúgy katolikusok, mint II. Rákóczi Ferenc. (Figyelemre méltó, hogy a reformkor két kulcsfigurája, Kossuth Lajos és Széchenyi István vitáiban is megtalálhatók az eltérő szabadságfogalom nyomai: Kossuth felső-magyarországi származású, Széchenyi pedig nyugati, sőt bécsi születésű.)
*
Ez a kettős szabadságvágy határozta meg Pázmány Péter idejét és életét is. Nagyváradi születésével, protestáns felmenőivel a „keleti” típusú hazaszeretetbe nőtt bele, ő maga azonban amint katolizált, a nyugati országrészbe költözött, és élete végéig kereste mindazok szövetségét, akik hajlandók voltak a katolikus hit, a rendi szabadság és a töröktől megszabadított Magyarország ügyét előremozdítani.
„Én is szinte oly magyarnak tartom magamat, mint bárki más. Hazámnak, nemzetemnek böcsülletét, csendességét szeretem és Istentől óhajtva kérem” – írja 1616-ban Thurzó György nádorhoz címzett levelében.
Pázmány Péter 1570. október 4-én született, a fenti levél évében már kinevezett, de még föl nem szentelt esztergomi érsek volt. Vér szerinti szülei hitétől korán, mostohaanyja és iskolái hatása alatt eltávolodott: a kolozsvári és krakkói jezsuita kollégium, végül a bécsi egyetem és Róma volt rá a legnagyobb hatással. Tizennyolc évesen lépett a Jézus Társaságba, ettől fogva egész életét rendje és a katolikus hit ügyének szolgálatára fordította.
Tanított Grazban, hitszónok volt Vágsellyén, és az 1608-as országgyűlésen berobbant az országos politikába is azzal, hogy szót emelt a bécsi béke nyolcadik – a jezsuiták birtokszerzését tiltó – pontja ellen. Érvei között szerepelt a magyar nemesi szabadság csorbíthatatlansága is, hiszen a jezsuiták (és támogatóik) között számos magyar nemesi család sarja található, mint ahogyan ő is háromszáz éves famíliából ered, e családok pedig a történelem folyamán már sok vért ontottak Magyarországért.
„Magamra nézve szabadon kijelentem, hogy erre a magyar szabadságra támaszkodom és protestálok Isten előtt, a királyi felség előtt, a dicső Magyarország előtt, az egész világ előtt, és kijelentem, hogy ebben a dologban egy hajszálnyit sem fogok engedni a nemesség jogaiból, és ha csak törvényes vád és ítélet nem lesz ellenem, élve Magyarországot el nem hagyom” – idézi Pázmányt Sík Sándor.
A nemességgel ápolt jó viszonyának eddigre számos kézzelfogható eredménye is látszott. Már a század első évtizedeiben több magyar arisztokratát térített katolikus hitre, élete végéig pedig összesen mintegy harminc főúri családot, köztük az Erdődyekkel, Draskovichokkal, Pálffyakkal, Hallerokkal, Kornisokkal, Koháryakkal. Meggyőző erejéhez hozzátartozott, hogy retorikájával sem szóban, sem írásban nem tudták fölvenni a versenyt.
Műveltsége, olvasottsága, sok szempontból ma is modernnek tekinthető gondolatmenete és érvei lehengerlő hatással voltak kortársaira. A kezéből kikerült negyven mű több mint fele a magyar nyelvű barokk irodalom gyöngyszeme, az irodalmi nyelv kialakításának úttörője, amely közvetve hozzájárult ahhoz is, hogy a protestáns felekezetek szellemi fölénye már az 1610–20-as évekre megtörjön. E szellemi-műveltségi alapú rekatolizáció másik oldalán a hazai iskoláztatás ügyének előmozdítása állt.
Már érseki kinevezése kezdetén lefektette egy bécsi magyar papnevelő intézet alapjait (1619), a róla Pázmáneumnak nevezett intézményt azonban 1623-ban újra kellett alapítania, mert az első kezdeményezést Bethlen Gábor hadjáratai elsodorták, és emellett a jezsuita rend hazai jelenlétével az általuk működtetett középfokú iskolákat is támogatta.
A katolikus oktatás kulcsszereplői ugyanis a 17. század első felében világi és egyházi téren is a jezsuiták voltak. Pázmány saját rendjének hazai bázisait nem csak rendházakkal erősítette meg, gondot viselt a nemesifjak és a szegény sorsú tanulók ellátására is, és „kőbe vésette” a gyakorlatot, amellyel Rómában alapítványi helyeken egy tucat magyar papnövendék tanulhatta a legmagasabb színvonalú teológiát. Oktatáspolitikájának csúcsa 1635-ben a nagyszombati egyetem alapítása, amely az ország első egyetemeként – számos történelmi fordulat után – ma is működik.
A középfokú jezsuita oktatás egyik fontos eleme az iskoladráma volt, amely az élményszerű ismeretátadás jegyében lett
a tananyag része a 17. századtól. A barokk korból mintegy száz magyarországi jezsuita drámáról tudunk, legtöbbjüket Nagyszombatban, Pozsonyban és Kassán mutatták be, tárgyukat főleg az Ó- és Újszövetség, a szentek élete, a világ- és hazai történelem szolgáltatta. Nyelvük latin volt ugyan – csak a korszak végén kezdett elmagyarosodni –, de mindez nem hátráltatta azt a célkitűzést, hogy a katolikus hit egyetemessége mellett a magyar szentek és magyar történelmi hősök tiszteletén keresztül hazaszeretetre is neveljenek.
Ugyanezt a célt szolgálták a magyar szentekről elnevezett diáktársulások vagy a jezsuita szerzők kezéből kikerült történeti témájú eposzok, amelyek többek között a hun–magyar rokonságot öntötték szépirodalmi formába. Pázmány Péter rendjének művelődéstörténeti szerepét aligha tudnánk túlértékelni.
*
A tehetséges főpap több mint két évtizeden át kormányozta esztergomi érsekként és prímásként a magyar egyházat. Karrierjének egyik fordító éve 1629 volt: ebben az évben kapott bíborosi címet VIII. Orbán pápától, Nagyszombatba összehívott zsinatán pedig kilenc püspök és mintegy nyolcvan pap jelent meg. A zsinat második statútumában rögzítette, hogy a magyar katolikus egyházfő az első zászlósúr és egyben az ország főkancellárja is, akinek feladata a királyi kettős pecsét őrzése és a pénzverdék felügyelete. Felfogása szerint a király utáni első közjogi méltóság a prímás volt és nem a nádor, ezért évekig elhúzódó konfliktusa volt Esterházy Miklós nádorral, aki érthető módon eltérő véleményt képviselt.
Pázmány Péter életműve – főpapi, politikusi és írói szerepe – annyira gazdag, hogy aligha lehetne egyetlen mozzanatot kiemelni belőle. Ha mégis meg kellene tennünk, minden bizonnyal a keresztény hitről és hazaszeretetről tanúskodó, elsöprő irodalmi értékű műveit kellene az életmű csúcsteljesítésének tekintenünk. Annál is inkább, mert kifinomult anyanyelvűségével felekezeti identitáson átívelő értéket hozott létre, amellyel mai napig a magyar irodalom és nemzettudat legnagyobb barokk kori szerzőjévé vált katolikusok és protestánsok számára egyaránt.
