Balaton révészei
Aki megelevenedett bibliai festményt akar látni, az keljen át Zamárdi és Szántód között a kompon. A hajót azok az emberek hajtják evezőikkel, akik már Jézust a tengeren hajókázták, akiknek arcmásait régi templomok félhomályos boltozatain láttuk. Az evező ember, az evezésbe elmerült, szinte átváltozott ember egyforma a biblia ezer esztendőinek messziségében és a zamárdi kompon. A fárasztó testi munka az Üdvözítő közelségébe vonja az emberi arcokat, a túlvilágra megy az arc fényekért, szívekért, a halálosan elfárasztott testből kiválik a lélek, és kiül a szemekbe, mintha elrepülni készülne. Régen láttam szebb embereket, mint az evező révészeket.
Bús taktusa a munkának a legősibb. Az evezés ugyanaz volt ezerévek előtt is. Hat legény, aki hajtja a nehéz kompot, egymás mellett ül párosával. Mielőtt meghúznák a hosszú, nehéz lapátot, felemelkednek a deszkáról, amelyen ülnek, aztán ugyanabban a másodpercben vetik hátra magukat, amidőn meghúzzák a rudat. Előrevetik magukat, hátradőlnek, mintha egy test, egy izom volna valamennyi. Nem késhet senki egy szempillantást, nem pihenhet egyik sem egy másodpercet, nem takarékoskodhat a munkával egy verejtékcseppet sem. Mint egy emberfeletti tánc, ősi ringatása a testnek, megfeszülő és engedő kötele az izomzatnak, a testi munka csodálatossága: folyik az evezés a kompon. Szakadatlanul, megállás nélkül attól a perctől fogva, amint az evezőket a vízbe merítik: ringatóznak a testek, külön életet kezdenek élni a lábak, a karok, de legfőképpen a fejek, amelyek lassankint oldalvást dőlnek a kimerültségtől.
Az evező emberek testmozgásában van némi nyoma annak a legmodernebb festőművészetnek, amelyet kubizmusnak, futurizmusnak neveznek. Az evező ember testrészei valóban szétválni látszanak egymástól a mozgás következtében. Egy pillanatban csak hátrafeszülő karok látszanak: az emberek eltűnnek a karok mögött. A test többi része eltűnik, levegővé, láthatatlanná válik. Tizenkét kar látszik csupán a hat evezőn. A másik pillanatban: a karok válnak levegővé, és helyüket elfoglalják az emberi törzsek, amelyek átringanak egy másodpercre a hajó orrában, mint elvonuló színészek
a színpadon. Aztán legvégül a fejek maradnak csupán helyükön. Ezek az önfeledkezett, álarc, festék nélküli fejek, amelyek olyan pírhoz, fényhez jutnak, mint a szentek fejei, amelyeket egykor régi templomokban láttunk. Nem lehet leírni azt a változást, amelyen a révészlegények általmennek, amire a Balaton közepéig hintáztatják a kompot. A szélmarta, esőtépte, viharos arcok elveszítik minden földi durvaságukat. Megnemesednek a homlokok, belső fényeikben égnek a szemek, alkonyati aranypírban fürdőznek a felhevült arcok. Az a fiatal legény ott az ifjú János próféta, midőn jelenéseket lát. Ez a rongyos katona az első padon olyan, mint a Nepomuki, akinek szobrait annyit láttuk vizek felett, hidak bejárásánál. Bibliai emberek ők valamennyien, amint itt a haragos víz felett, zöld ég alatt, sötét hegy mögött a hajót vonják, húzzák, megszakadásig eveznek, nem is néznek egymásra, mert mindegyik azt csinálja, mint a másik, a szemük a távolság fátyolképeire szegeződik: vajon mit látnak ott e nedves, örömtelen, fájdalmas szemek? Fel, le, fel, le. Így folyik a munka megállás nélkül, nekivetetten, szinte életre-halálra, a nagy víz közepén, távol a hegyek visszhangjaitól, messzi a mezők dalaitól, földi életek tarkabarkaságaitól. Fel, le, fel, le. A nagy víznek nincsen vége, a hullám nem változik, végtelen szövetje a víznek egyforma kedvvel fogadja a rávonuló gályát minden evezőhúzás után, a szél nem tud új nótát, mindig csak egyet fúj, a hal nem dugja ki a fejét, hogy itt énekeljen az evezőknek; komor az ég, zord a víz, reménytelen a csillag, amely a felhők ablakán átpillant, mozdulatlan a köves part, ígérettelen a holnap, amely a nemsokára beköszöntő éjszaka után következik, a homályba borult partokon csak a szél tudja a járást, ők a vizet ismerik csupán, amely hallgatva fogadja őket napról napra, nem mondja nekik, hogy őket szereti, nem ölelgeti, dédelgeti őket, holott mindig vele s benne vannak, csak tűri, viszi őket, evezőiket, setét hajóikat, messze járó utasaikat, akiknek idegen sár szárad a lábukon, akik majd innen nemsokára kikötnek, s örökre felejtik a hajósokat, akik itt a víz közepén minden izmuk megfeszítésével dolgoznak értük. Hátra sem fordulnak többé a partról, vissza sem néznek a messziből, szürke homokszemként perdül le az óra a többi közé, elhalaványodik az emlék, mint a felhő a távolban, elsuhan a szél, mint az álom, s a hajósnak nehéz, megszakadó munkától átnemesedett arcából, ez eleven tüneményekből annyi sem marad meg az emlékezés számára, mint a gyufa ellobbant lángjából a vak éjszakában.
Fel, le. Fel, le vonják a kompot a legények, a tihanyi tanító mindig a hullám közepének irányítja a kormányrudat, mert a hullám közepét kell kettévágni a hajó orrának, ha céljához egyenes vonalban akar jutni, a kocsilovak tűnődve, ijedt mozdulatlansággal állanak, ismeretlen part felé tétován kalandozik az utazó szeme, erőlködik a szél, mintha megérkeztek volna segédei az alkonyattal, mély vízből jön fel a hullám fehér torkával, a közelgő hegyeken már lábujjhegyen fut az alkonyat pásztorfiúja, ásítozva buknak be az esti homályba az eddig fehérlő parti házikók, vadkacsapár vonul a tó felett éji tanyára, lomposan roppanva száll egy nagy madár, mintha megunta volna már az életét, a csend hírnökei futnak szét mindenfelé a kegyelemlevéllel – csak a révészlegények dolgoznak a végkimerülésig, inuk rogytáig, az égre nézve, földet, vizet nem látva, közelgő partot nem érezve, fel, le, mint az örökös dologban álló ember, a verejtéknek ki nem fogyó forrása, mozgásnak meg nem állása, álomnak leszállhatatlan kerengése, a munkának elhallgatás nélküli búgása, másvilágig érő evezőcsapása… Amíg felsivít a révészgazda sirályhangja: Állj.
S akkor szökkenve, nyögve, feljajdulva állnak meg az örök evezők, messzi útról térnek vissza régi emberi arculatok, látni kezdenek a kimerült szemek, a víz alól bukkannak fel a levegő után nyíló szájak, ernyedten zuhannak le a karok, partra fut a nehéz alkotmány, és oly fürgén helyezkedik el az út irányában, mint egy táncosnő.
Igazgatja, illegeti széles fenekét, a lovak robajjal rontanak le a könnyű kocsival a veszedelmes helyről, a révészgazda beszedi az útiköltséget a kéknadrágos suszterkétől, aki nem segített a komp vonásában, a legények mozdulatlanul maradnak helyükön, evezőik mellett, mintha nem tudnának megválni a fáradalmaknak e kemény deszkájától. Lepihennek a szíjas, vadmadár csontú karok, fekete kezek remegve tapadnak a hídhoz, izmos derekak fájdalmasan összegörnyednek, megmerevült fejek bágyadtan a mellre hanyatlanak, bajuszok hallgatva lekonyulnak, szemek megmeredve a vízre néznek, a kemény, csontot törő, izmokat végsőkig megfeszítő munka után szinte ijedt ez a nyugalom. Evezni, húzni, haladni: ez az élet, nem pedig egy helyben állani a köves, vén partokon. Vadmadár módjára belevágódni a szélbe, a hullámba, a baljóslatú Balatonba: ez az öröm, nem pedig tunyán pihenni a deszkapadon. Repülni, utazni, utolérni az este lenyúló köpenyegét, vagy a napsugár utolsó sarkantyúját elkapni a hullámon… Fütyülve venni a lélegzetet, próbára tenni a szívet, birkózni az ellenálló vízzel, legyőzni a vasvillás szelet, küzdeni, felragyogni, győzni a vízen… Ez az élet, nem az üldögélés a kikötőben. Most egyszerre szegény munkásemberekké válottak az apostolok.
A bibliai kép helyett a mindennapi sáros országút következik.
A balatoni zúgás helyett kerekek egykedvű pergése viszi gondolatunkat. Az eső nyakunk közé csap az út fordulójánál, mint egy lesben álló vándorló. Az alant maradt tavon halottként halad a fekete komp. A vizionárius arcok helyett fáradt legények ácsorognak a parton. Hörög a szél a hegynek kapaszkodó úton. Mintha a boldogságos, fáradságos, biztosan célhoz érő élet maradt volna odalent a vízen az egyszerű, szótalan, igénytelen vízi emberekkel, akik nem tudnak egyebet az egész világról, mint az evezőik vagy a halak, odalent a hullámokban. Az ifjú János apostol, a rongyos katona és a többiek, akik egy órahossznyira úgy megszépültek, megnemesedtek a nagy út mélyein: elmaradnak a setétségben. A bibliai csendet, az evezők boldog hintáját, a hajó megszokott nyikorgását felváltja a sanda országúti élet; a fájdalom és bánat, e két fütyürésző szegénylegény kapaszkodik fel a kocsira az első emberi háznál.
A halszemű bibliai emberek helyett csigavonal alakú szemek jönnek szemközt az országúton.
(1919)
A kaszás
Aki reggeltől estig kaszál, az nem haragszik senkire. A jó kaszás egész testével kaszál. Nekilendül, a dereka jobbra hajlik, a karja kinyúlik, míg a két lába mozdulatlan, mint a cölöp. Aztán suhint a kasza, a két kéz markolja a kaszanyelet, a derék és a test fordul a kaszálás irányába, és a fű a földre fekszik halk szisszenéssel, mint aki befejezte életét. Aztán jobb lábával előrelép a kaszás. A tempó újra elölről kezdődik.
Az úszástól – különösen mély vízben, ahol nem lehet bármely pillanatban a fenékre ereszkedni –, az evezéstől, midőn hullámzik a tó, s a part még messzire van, a vívástól, amelyet kemény ellenféllel gyakorolunk: izomlázat kap a test. Olyan fájások jelentkeznek, amelyekről addig fogalmunk sem volt. Hosszas vadászat vagy utazás; hajtás vagy lovaglás ugyancsak lázas állapotba kergeti az izmokat.
De mi ez a kaszáláshoz mérve!
A kaszálás után elválik a test a lélektől. Az öntudat úgy szálladoz a mozdulatlan test felett, mint egy kis fehér lepke a szélben. Kaszálás után elmúlik minden fájdalom, ambíció, nyugtalanság, akarat. A boldogtalan szerelem, az életuntság, az idegesség, a dac, az önbizalom és a többi semmiségek, amelyek bolhák módjára bántják az embereket: elmúlnak, elszaladnak. Mint a száraz levél a kerítés mellett a széllel: úgy zörög el az emberből a harag, a bosszú, a féltékenység, az epés kedv.
A kaszás fekszik, mint a legyőzött ember. A kaszásnak nem kell nóta, nem kell lány, még az ennivalóból is megelégszik a minimummal a gyomor. A kaszás akkor sem nyitná fel a szemét, ha tündérek valceroznának a gyepen, ha a csillagok a bokrokra telepednének, ha a hold gályában menne végig az országúton. A kaszás kiterítve fekszik, mint az indiai fakír, aki önmagából száműzni tudja bizonyos időre az életet. A kaszás nem gondolkozik, mert nem fáj semmi. Ő az a fájdalommentes, elevenen holttá válott ember, aki nem is álmodik, mert nincs mit álmodni. Ő az, aki elfelejtette addigi életét, baját, bánatát, örömét, reménységét.
Ő nem gondol a holnapra, a horizont mögött levő országutakra, a távolság városaira, földhajlás alatt rejtőző kis falvakra, a nyugtalan utazásokra. A kaszás fekszik, mert túl van azon, hogy érdemes legyen valamiért felkelni. A kaszásnak nem kell pecsenye, sem bor. – Ilyen lehet az ember, midőn végleg elfáradt élni, és nem vágyódik másra, mint az örök nyugalomra. Ilyen lehet a százéves ember, aki mindennap csodálkozik, hogy felébred. Nem csoda, hogy a néphit kaszával képzeli a Halált. Rokonok ők, a halál és a kaszás. Jó testvérek, akik megértik egymást, akiknek nincs titkuk, mert hiszen nincs is titok az előtt, aki semmire sem kíváncsi.
Az örök nyugodalom előszobája a kaszálás után következő éjszaka. Akik annyit kacérkodtunk ábrándos korunkban az ifjú halállal, a repkényes sírral, amelyet majd bizonyos kedvesek meglátogatnak, ahol elhalványodunk, mint a holdsugár a falon; mi, régi bolondok, akik minden csekélységért, asszonysarokért, rossz időért, egérnyavalyáért, szentimentális éjszakákért meg akartunk halni, neuraszténiások, melankolikusok vagy jókedvű lármásak; esztendőnkint egyszer kaszáljunk egy napig, hogy másnapra elmenjen minden kedvünk az élet megvetésétől, az ébredések unalmától.
A kaszás mindennap a túlvilágból jön vissza, ahol holtan feküdt egy rövid éjszakáig. A kaszás az örökkévaló élet egy jelképe. Mindnyájan elmegyünk egy darab időre a halál országába, ahol kipihenjük az élet fáradalmait, de bizonyos idő múltán, midőn erőink visszatértek, ismét szüksége lesz ránk a természetnek, és visszatérünk harmatban megmosakodva, üdén, boldogan, újjászületve, hogy elvégezzük a kaszálást, learassuk az életnek reánk borított részét, tarlóvá tegyük a földet, amerre súlyos léptekkel jártunk.
(1918)
Vége
