1879
Egy ábrándos arcú szőke fiatalember, ki szerény állású hivatalnok volt a megyénél, s kivel sokszor sétáltam s beszélgettem egy időben, s ki mindig érdeklődve kérdezősködött s beszélt az irodalomról, Rétsághról a következő levelet intézte hozzám:
Uram!
Elégettem – volt hozzá bátorságom. De mi adta hozzá az erőt, hogy még csak meg sem sirattam? Igen, uram, én elégettem.
De mit égettem el, fogja ön kérdeni: s én felelek önnek.
Szép kézirat volt, vastag, merített, rovátkás papíron, a szélén kerettel, fölül pedig korona áldás hazánkra fölirattal.
Pompásul volt írva, mert ügyes, könnyű kezem van.
És az, amit a fekete betűk ábrázoltak, irodalmi művem vala.
Irodalmi művem! Oh, milyen édes kimondani, leírni e szavakat. Az én irodalmi művem. Mily végtelen kéj, szívdagasztó büszkeség ez a tudat!
Egy elbeszélés volt, melyet az ön irodalmi működésétől buzdíttatva írtam szívem vérével, édes ábrándokkal.
Első szerelmem tárgya, a szép szőke Marcsa volt elbeszélésem tárgya. Ővele akartam indulni a dicsőség útjára.
Midőn elbeszélésem már teljesen készen volt, van a megyében egy tudós akadémiai tag, ki fiatalember korában a szépirodalommal is foglalkozott, azon kérdést intéztem hozzá: művemet a Budapesti Szemlé-ben közöljem-e, vagy pedig könyvárusi úton tegyem közzé?
A kérdés, amily találékony volt, éppoly ügyesen állítá élére a dolgot. Az illető celebritás bizonyosan nem volt tisztában azzal, amit felelni akart volna – s nem felelt.
A megyében minden ember csodált, s én boldog lettem volna, ha nem sújt a nagyság átka, a vágy, hogy az egész világ fölismerje lángelmémet, hogy a tűz, mely szárnyra kapott keblemben, ki is törhessen és ragyogóvá tegye nevemet.
Éppen ez idő tájban egy fiatal ember került a megye székvárosába, ottani rokonait látogatni. Szép elegáns fiatal ember volt: mint mondá, a meginduló Bokor című folyóirat munkatársa.
Utat, módot kerestem az előkelő fiatal úrral megismerkedni; szegény hivatalnok létemre nem sajnáltam egy ízben meghíni reggelire hozzám. Oh, milyen boldog voltam, hogy elfogadta.
A reggeli egy heti fizetésemet nyelte el s engem őrült pazarló hírébe hozott, de az dicsőségem volt, mert elolvastam az ifjú előtt a Marcsámat.
A fiatal elegáns úrnak, mikor fölolvasásomat bevégeztem, elfogyott a beszéde, s nem maradt érzelmei kifejezéseire (csak) egyetlen szava, de e szó igazságos, mély, találó s mindent kifejező volt. Azt mondta elbeszélésemre:
– Szép!
S azután azt tanácsolta, hogy álljak be a Bokor előfizetői közé, s ott közöljem az elbeszélést, mert olyan nagytekintélyű folyóirat sem nem volt, sem nem lesz oly könnyen, mint aminő a Bokor. Oh, a Bokor szívesen fogja közölni a szép elbeszélést és fölségesen díjazandja.
– Ő maga is ajánlani fog a szerkesztőnek.
Örömtől ittasan fogadtam el ajánlatát, s néhány nap múlva a beszély kéziratával egyetemben a fővárosba küldtem a Bokor előfizetési díját.
Két hét múlva megkaptam a Bokor első számát. Mohón lapoztam át, nem volt benne az elbeszélésem.
Nyugtalan izgatottsággal töprenkedtem rajta, mit tegyek most, midőn szerencsére ismét megérkezett a fiatalember, ki azt mondta, hogy ez csak mutatványszám.
Addig is azonban sürgessem a szerkesztőt.
Úgy tettem, de mit sem tudtam meg a Marcsám sorsáról, vagy két hónapig. Mintegy két hónapra azt üzente a szerkesztő, hogy előbb beszélni akar velem művemről, mielőtt annak sorsát eldöntené.
Két nappal később kilenc órakor reggel a fővárosban voltam, s bérkocsin állottam meg a Bokor szerkesztősége előtt.
A nagykapunál beküldtem a névjegyemet, ráírva a szálloda címét, ahol szállva leszek.
Egész nap vártam szállodámban a szerkesztőre, de hiában. Másnap elmentem az irodába, s egy sötét előszobában egy félszemű inas fogadott, akinek a foga fájt. A félszemű nem viszonozta köszöntésemet, s azt mondta, urával csak három
és öt óra között szólhatok.
Három órakor már ott voltam az őrségen. A szerkesztő elmélyedve a következő szám összeállításába, a következő szombatra kérte látogatásomat. A félszemű azzal kerekítette ki ura szavait:
– Szombaton bizonyosan itthon találja az urat, ha esni fog.
A szombat elérkezett, de az eső nem esett. A levegő azonban ködös volt, az ég felhős, s ez reményt adott. Elmentem ismét.
A nagymogul olyan hangon fogadott, mintha tudtomra akarta volna adni, hogy éppen három percet szánt nekem, mert gyilkos módon sok a dolga; pipázott, mint egy basa és a Hon-t olvasta.
– Uram – mondám neki –, én a Marcsám ügyében jövök.
– Marcsa? Ki az? Mi az? Ah, de igaz, már emlékszem. Nagyon sok mondanivalóm volna e tekintetben, de ma el vagyok halmozva a legbolondabb munkákkal. Legközelebb azonban írni fogok önnek. Aláz'szolgája!
Most tehát nem marad egyéb hátra, mint otthonról sürgetni levelét. Számos sürgetésemre végre is annyit felelt egy carte correspondance-on, hogy ő nem foglalkozhatik mindig ezzel a dologgal, s hogy midőn legközelebb a fővárosba jövök, meg fogjuk egymást érteni.
Midőn lejárt az előfizetés, újra előfizettem, s vártam, de türelmem csak négy hónapig tartott. Leutaztam a fővárosba, s leg-
első dolgom volt a szerkesztői irodába menni, hol csak a félszeműt találtam, aki most valamivel barátságosabban mosolygott elém. – Jutalmul meghíttam ebédre.
Másnap kétszer is kerestem a Bokor szerkesztőjét: a félszemű azt súgta fülembe:
– Önnek nem sok reménye lehet.
Végre is légyottot kértem egy vasárnapra, melyen már haza kellett utaznom. Az utolsó pillanatban meg is kaptam a szerkesztő üzenetét a Szerkesztői postá-ban.
A „Marcsám” nem éppen olyan, hogy tetszésünket meg ne nyerte volna. Szükséges lenne azonban megváltoztatni a címet, a személyek jellemét, s némi részben a mesét.
Mentem haza. S vártam újra még négy hónapig: minő átalakuláson fog keresztülmenni a Marcsám.
Októberben megküldték a Marcsám kéziratát, hogy az érzékeny dolgokat vegyem ki belőle stb. és vigyem vissza márciusra. Elképzelheti, uram, hogy az a kegyetlenség, melyet kénytelen voltam véghezvinni, minden szépségéből kivetkőzteté Marcsám-at.
Végezem, uram. Hétszer voltam a fővárosban s mindig azért, hogy Marcsám sorsán segítsek, midőn a szerkesztő azzal fogadott:
– Hé! hé! úgy látszik, ön kezd soványodni!
Hóhér!
Midőn tizenkettedikszer voltam ott, alig mondtam ki nevemet, már rám kiáltották, hogy a Bokor megszűnt. – Elpocsékoltam a lelkem művére négy esztendőt és kétezer tallért…
Csinos kézirat volt, elégettem.
Fogadja, uram, nagyrabecsülésem stb.
Vége
