1879
Anyám temetése után, mely egy hétre az esküvőm után történt, kaptam én a hagyatékban többi közt két öreg kocsist, Suska Mihályt és Kaczót. Szegény anyám végrendeletileg kötötte ki, hogy egyiket se eresszem el a szolgálatból, hanem fölemelt fizetéssel éldegéljenek a portán, ameddig nekik tetszik.
Suska Mihálynak azonban, mivelhogy éppen akkor volt a nagy kolera, nem tetszett soká a szolgálat, hanem négy-öt nap múlva elment szépen az úrnője után; a fiatalasszonynak különb parádéskocsis kell már.
Én pedig nem fogadtam az Ilonkának külön parádéskocsist, hanem fölöltöztettem új libériába az öreg Kaczót, aki pedig teljes életében igáskocsis volt, s trágyát hordott, nem szép selyemruhás asszonyokat.
Kapott pedig az én volt feleségem a kelengyéjébe többi közt egy szobaleányt, egy szakácsnét és egy újdonatúj fekete hintót.
A szakácsné még csak ígérve volt, de a hintót azonnal elhoztuk.
Ez a fekete hintó volt a mézeshetek megkeserítője.
Ilonka semmiféle vagyonommal nem törődött, csak a hintóval. Ha elégett volna ház, asztag, jég elveri a termést, mind nem bánta volna egy csöppet sem, hanem ha eső kerekedett, az én Ilonkám mindjárt elsápadt, hogy hátha valami baja lesz a hintónak? Hátha nem jól van behúzva a kocsiszínbe, vagy ha becsurog a födélen az eső és leszedi róla a festéket.
Reggel, ha fölkelt, ha végigment a gazdasági udvaron, első tekintete mindig a hintóra esett, és este is az volt az utolsó gondolata, be van-e a hintó rendesen takarva ponyvákkal?
Engem annyira bosszantott ez a dolog, hogy elkezdtem elménckedni a hintó fölött. Elneveztem kakadu fészek-nek, Filcsik bundájá-nak, családi cabine noir-nak.
Nojszen csak az kellett még! A Mimi (így híttam nyájaskodva) semmiért sem haragudott meg a világon, szidhattam ruháit, apját, anyját, tréfálhattam a legérzékenyebben, mindig nyájas volt és mosolygott, de ha a hintó ellen mertem valamit mondani, nyomban sírva fakadt és mindjárt el akart válni.
Én pedig egyre dühösebb lettem a hintóra, úgyhogy utoljára gyűlölni kezdtem azt a lelketlen tárgyat.
Négy hatosért megfogadtam a béresgyereket, hogy egy éjszaka feszegesse le a hintóajtókról a Mimike családi címereit.
Másnap két dísztelen folt jelezte a nagy rombolást, s én magam vágtam a legdühösebb arcot azon szerencsétlenséggel szemben, mely szegény Mimit érte...
Máskor megint ráparancsoltam Kaczóra, hogy éjjel titokban meszelje be a kedvenc jószágot fehérre.
Lett nagy sírás-rívás reggelre. A cifra hintó úgy nézett ki, mint egy ütött-kopott csőszkunyhó. Nyomban föl kellett küldeni lakiroztatni Vácra.
Addig, míg a hintó nem volt otthon, Ilonka örökké nyugtalankodott, hátha valami baja esik az útban, tengelye törik el, vagy az üléseiben esik baj?
Ez izgatott napok alatt érkezett meg a levél, hogy az új szakácsné meg fog jönni szombatra, akitől majd az Ilonka megtanul főzni.
Mimike törte föl a levelet, egy jókedvű mosoly futott végig az arcán, de csakhamar felhő ült ki szép magas homlokára:
– Tudja-e maga, hogy ez nagy baj?
– Nem tudnám miért? Legalább nem esnek olyan bolondságok, mint eddig, hogy a múltkor magok ketten a szakácsnéval timsót tettek a levesbe.
– Az ám: de mit tegyünk a mostani szakácsnéval?
– Egyszerűen elküldjük.
– Az ám; de ki küldi el, ki meri neki megmondani. Én ugyan nem. Inkább meghalok, de ahhoz nincs bátorságom.
– Majd megmondom én neki holnap.
De bizony nem volt hozzá elegendő bátorságom nekem sem. Mind a ketten gyerekek voltunk. Tudtam gorombáskodni a férfiakkal, duhajkodni a legszilajabb fenegyerekekkel, keresztül-kasul gázoltam minden emberen, a Mimike kedveért tűzbe-vízbe el mertem volna menni, de a szakácsnénak fölmondani, ahhoz nem volt elég erőm.
Másnap pedig már péntek volt, s szombaton az új szakácsné jön. Irgalom anyja! milyen keleti kérdés lesz abból, ha a két szakácsné összejön, egyik a hajdani, másik a leendő terrenumán. Ennek a konfliktusnak nem szabad megesni.
Jó szerencsének vettem, hogy délután megérkezett a hintó. Ilonka repesett örömében, olyan szép volt; fölhasználva jó hangulatát, körülvettem hízelgéssel, nyájaskodással, kérve, hogy ő vállalja magára a szakácsnét elküldeni.
Hallani sem akart felőle, hanem még kinevetett.
– Ne okoskodjon Mimike, mert rettenetes dolgot fogok elkövetni.
– No bizony! Félek is én magától.
– Majd meglássuk!
Behíttam az öreg Kaczót:
– Fogja kend a hintóba a két öreg szürkét elülről, a hátulsó tengelyre kössön kend egy erős istrángot és fogjon be hátulra két igás lovat!
– Igenis értem, kérem, alássan – mondja az öreg Kaczó nagy szemeket meresztve. – De hát mi lesz aztán ebből?
– Az lesz, hogy a hintót széthúzzák a lovak. Úgy jár, mint a lúd sarkantyúja: megszakad derékban; a szürkék elszaladnak a maguk felével jobbra, az igások pedig elszaladnak a magukéval balra.
Ilonka most ijedt meg csak igazán. Most is előttem áll az a kétségbeesett tekintet, melyet rám vetett, midőn a hintó fölött elhangzott a halálos szentencia.
Hangja egyszerre gyöngéd, olvadékony lett.
– Nézze csak! Van nekem egy jó tervem. Maga is megmenekül, én is...
– De csak nagy lángész maga, Mimike! Látom már azokból az okos szemekből, hogy...
– Magának nem is jutna eszébe semmi. Mit gondol, nem jó lenne, ha én befogatnék és elmennék Mohorára, az anyámért, hogy jöjjön a szakácsnénkat elcsapni. Most úgyis pompás szánút van...
– Nagyszerű gondolat! Több esze van magának Deák Ferencnél.
Mimike befogatott. Most azonban nagy veszekedés keletkezett, hogy lesz-e a lovakon csengő, vagy nem.
– No, én a magam csengőjét nem engedem koptatni. Nem én, Mimike. Ha akar menni, menjen; de én a csengőmet nem adom.
Mimike megkötötte magát. Jól van, ő nem bánja – de inkább még ma elvál tőlem, hanem azt már nem teszi, hogy ő csengő nélkül menjen.
Végre is fölraktam a fiatal lovakra a csörgőket és csengettyűket. Mimike elment, s egy napi fáradságos téli utazás után diadallal tért vissza a mamájával, aki nyomban hozzálátott a statáriális eljáráshoz.
– Ostoba gyerekek! – kiáltá, amint a szánról egészen megcsipkedve a hidegtől kiszállott, s a bundák tengere alul kibontakozott. – Mi lesz belőletek, ha még köhögni sem mertek. Hol az a szakácsné, hé! Hadd egyem meg, de mindjárt. – Hej, Panna, Borcsa, híjjátok elő azt a szörnyeteget, azt a szakácsnét Hadd kössem talpára az útilaput, ha maga a hétfejű sárkány is...
Mi pedig félve bújtunk Mimikével a legutolsó szobába és onnan hallgattuk szívdobogva, amint egy-egy hang megcsonkítva, elmosódva fülünkhöz jött és találgattuk: vajon mi lesz most?
Vége
