1881
– Rajz –
– Beszéljen nekem valamit, kedves bácsi, az esztendőkről – így szólt a kis Katica hozzám egy este, midőn a kandallóban barátságosan pattogott a tűz. Az apró szikrák, mint valami tűzijáték, a lyukacsos vasajtón keresztül jobbra-balra ugráltak s jóformán a levegőben hamvadtak el.
– Miért vagy éppen az esztendőkre kíváncsi, kedves gyermekem?
– Mert lássa, az olyan nagyon furcsa, hogy az esztendők elmennek és sohasem jönnek vissza többé. Hova mennek azok?
– Elvesznek, édes picinyem. Hatalmas trónusán ül az idő, királyi palástban és aranyos jogarral; ő azokat átgyúrja és új esztendők lesznek belőlük.
– Hát az esztendőket sohasem lehet megtalálni?
– Nem bizony, édes lányom.
De miért szomorodtál el annyira?
– Mert ha én nagy leszek, meg akartam keresni azt az esztendőt, amelyik az én édesmamámat elvitte.
– Oh, te bohó! Hiszen az édesmamádnak jó dolga van…
A kis Katica szemeibe drága harmatcsöppek gyűltek. Mintha megöntözött violák volnának.
– Dehogy van jó dolga, abban a csúf fekete földben… Ahol azok az utálatos férgek vannak. Aztán milyen hideg lehet ott! Szegény jó mamám!
– Nem úgy van az, gyermek! Nem érted te azt! Mikor édesanyádat a sírba tették, éjjel eljöttek az angyalok, kiemelték a hideg sírból és magukkal vitték a mennyországba.
– Hát igazán elvitték?
– Persze, hogy igazán.
– Honnan tudja a bácsi?
– Van nekem egy tükröm, hogyha én abba belenézek, mindent látok, ami a földön és az égben történik.
– Ugyan nézzen bele, kedves bácsi, hátha meglátná a mamámat, hogy most mit csinál? Vagy hagyjon engem is belenézni.
– Nem lehet ám. A tükörbe csak én látok; te mindjárt megvakulnál, ha belenéznél.
A kis Katica makacs, akaratos volt. Meg kellett neki tenni, amit kívánt.
Míg a gyertyákat felgyújtotta a cseléd, addig a bácsi bement a szobájába, meghagyva, hogy a kis Katica azalatt rendesen viselje magát, mert különben nem lesz tiszta a látása.
Mire visszakerült, a Katica nyakába ugrott.
– Ejnye, honnan olyan dohányfüst-szagú a bácsi? Nem pipázott maga odabent?
– Nem bizony.
– Hát belenézett-e a tükörbe?
– Persze, hogy belenéztem.
– Látta-e a mamámat?
– Bizony láttam.
Katica örömreszketve tapsolt kis kezeivel.
– Hát mit csinált? Hogy néz ki?
– Lassan, sorjába, kis picikém! Hajtsd ide szőke fejedet a térdemre, hadd mondjam el apródonkint; mert igen sokat láttam, véletlenül éppen jó időben találtam belenézni a varázstükrömbe.
– Ne várakoztasson hát olyan soká.
– Jól van, no. Ide hallgass! Mikor a tükörbe belepillantottam, az édesanyád éppen istenkével beszélgetett; szép piros selyemruha volt rajta, az arca meg szinte olyan piros.
– És mit beszélgetett az istennel? Emlegetett-e engem?
– Éppen rólad beszéltek.
– Oh, ne mondja! – kiáltott fel Katica, s arca kigyúlt, szemei ragyogtak az örömtől.
– Azt kérdezte az istenkétől, aki – mint már mondtam is neked – mindentudó, hogy jó kislány-e az ő Katicája?
Az istenke nagy zavarban volt arra nézve, hogy mit feleljen, mert eszébe jutott, hogy sokat pajkoskodol, tegnap is majd kitörted a lábadat a jégen, a bácsinak szót nem fogadsz s több efféle; de csak nem akarta megszomorítani a szegény megboldogult testvérhúgomat, s mondá, hogy nem tartozol éppen a rosszak közé.
– Oh, hála neked, istenke! Hát aztán?
– Édesanyád erre megörült s könyörögve tette össze kezeit a nagyhatalmú mindenség ura előtt, hogy engedje meg neki, hogy ő maga vigyázhasson rád az égből – és néha-néha éjjelenkint lejöhessen hozzád.
És az isten így szólt:
„Teljesítem kérésedet, jó asszony. Ezentúl egy kis ablakot csináltatok neked a mennyből, melyet odalentről nem fognak látni, s melyen által te mindent látni fogsz, amit gyermeked tesz és mond.”
– Úgy bizony, kedves Katicám! Ezentúl hát engedelmes légy, jó légy, mert a mamácska nézni fog rád.
– És igazán meglátogat engem?
– Meg bizony.
– De mikor?
– Mikor már alszol éjjel. Eljön fehér ruhában, szellemléptekkel, s megigazítja fejed alatt a vánkost s csókot lehet arcodra.
Katica egyszerre elkomolyodott. Nagy szöget ütött fejébe a bácsi elbeszélése. Kis homlokát összeráncolta, szemei tévetegen jártak ide-s-tova. Gondolkozott, nagy tervet forralt – a bácsi háta mögött.
„Nekem okvetlenül meg kell látnom a mamámat.”
Nem szólt semmit, hanem mikor aludni mentek, mikor a cseléd szobájába vitte, s mikor az is elaludott és hortyogni kezdett édesdeden, szőtte a tervet tovább.
Tehát a mamácska el fog jönni. Bizonyosan az éjjel is el fog jönni. Jól van, ő nem fekszik le, virraszt, ameddig lehet, hogy megláthassa. Mert neki okvetlen meg kell látnia.
De én istenem, ha jön, merre jön be? A szobaajtó nincs ugyan bezárva, de bezzeg be van a kapuajtó.
Az ablakon sem jöhet be.
Oh, ezen segíteni kell, hogy a mamácska bejöhessen.
Felkelt, lábujjhegyen odalópozott az ablakhoz és kinyitotta. Aztán visszafeküdt, s boldogan csukódtak le pillái, de nem aludott el, hanem a mamát várta. Meglehet, hogy később aztán el is aludt, és a mama meg is látogatta.
A decemberi hideg csak úgy özönlött a szobába. Reggelre a kis Katica nem tudta elmondani, találkozott-e a mamával, – torokgyíkot kapott. Harmadnapra azután bizonyosan találkozott a mamával. S most már együtt vannak örökre.
Vége
