1881
Szezon-beszély húsz fejezetben...
Bevezetés
Vilma nagysám nagyon beteg volt. Mikor Pista, a parádés kocsis megpillantotta, amint hintóba tették, kedves Boriskájának azt súgta hirtelenibe:
– No, ez se fog kitelelni!
Nem hiszem, hogy élve elérjük Koritnyicát.
Maga nagyságos Cserváry Ákos nem mehetett el őnagyságával a fürdőbe. Fájdalmas szívvel bár, de kénytelen volt otthon maradni a nyomorult pótválasztás miatt.
Ha már húszezer forintot belefektetett az éljen-ordításokba – s bizony nem a maga, hanem szeretett felesége kedveért tette, ki minden áron Budapestre vágyik – most már nem hagyhatja abba a közbizalom ápolását, midőn majdnem valószínű már a mandátum.
A szegény kis menyecske egyedül utazik... Ákos úr majdnem könnyeket hullat az önvád miatt. De hiába, úgy kell lenni, a választások után rögtön ott lesz „édes kis beteg angyalánál”.
Hiszen mehettek volna együtt is, de a szegény beteg nem várhat, egy napot sem várhat... Az orvosnak roppant aggodalmas volt az arca, midőn üterét tapogatta... Nem, egy órát sem lehetett várni...
Hanem hiszen vele lesz a hű Boriska szobalány, kinek tíz forintot nyomott kezébe, hogy csak jól ápolja.
Mikor a fiatal asszonyt felültették a kocsiba, az „időske” férj sírva fakadt...
– Isten veled, édesem! Isten veled!
– Adieu! – mondá az asszony elhaló hangon, s a hintó megindult...
Adieu, adieu! Ez a szó visszhangzott Ákos úr fejében; mindenünnen ez zúgott. A füvek ezt suttogták, a folyamok ezt morogták.
Ákos úr szívére nagy lidércnyomás nehezedett. Valami sötét előérzet kezdte bántani.
Húsz nap múlva lesz a pótválasztás. Húsz nap egész örökkévalóság.
Az a szegény, hű teremtés nagyon rosszul nézett ki. Arcbőre átlátszó volt... Istenem, istenem, hátha húsz nap múlva már késő lesz!
Még elgondolni sem merte a szörnyű eshetőséget. Annál kevésbé kimondani...
De azért mégis nyomta szívét az a nagy fekete, alaktalan holló, melynek előérzet a neve.
Első nap
Cserváryné a fürdőbe érkezett skót köpenybe burkolva, nagy kalap és nagy fátyol takarja el szenvedő arcát.
– Van-e szoba?
– Van a földszinten – mondá a pincér.
A nagyságos asszony beszállásolt.
– Meddig parancsolják a szobát?
– Két hónapra.
A főpincér végigtekintett az asszonyságon s kétkedő mosolyt eresztett meg.
Cservárynét két cseléd támogatva vitte be. Levetkőztették és egész éjjel mellette virrasztott a Borcsa szobaleány.
Második nap
– Ön nagyon rosszul van, asszonyom. Önnek gyökeres kúra kell – mondja az öreg orvos.
Halk sóhaj a válasz.
– Hüm, hüm! A szív nagyon hevesen dobog, a szem... hüm, ez a szép szem beteges sárga színű, az idegek túlizgatottak.
– Istenem, még az is.
– Úgy van, asszonyom. Egészen elerőtlenedett. Ön naponkint egy negyedóráig fürdeni fog. Abból három perc jut a tusra, s megiszik egy pohár forrásvizet.
Harmadik nap
Hordszéken viszik a fürdőszobába. Nehéz flanell-köpeny van rajta.
– Vegyetek le róla minden ruhát.
– Milyen soványka – mondja a fürdető asszony.
Beteszik a fürdőkádba.
Viaszkos vászon főkötőt helyeznek szép hajára.
A harmincöt foknyi víz nervózussá teszi.
– Nem akarok kigyógyulni – nyögé. – Inkább meghalok. Vegyetek ki a fürdőből.
Negyedik nap
Mit mondjunk a negyedik napról? Hiszen olyan egyformák a napok – ezekben a magyar fürdőkben!
Ötödik nap
– Nini, őnagysága éledezik.
– Igaz-e, hogy már magától kelt fel s lépett be a hordszékbe?
– De igaz ám. A fürdőben sem türelmetlen többé.
Az orvos, ki minden ötödik nap meg fogja mérni testsúlyát, ma kezdte ezt s azt a reményét fejezte ki, hogy öt nap múlva Cserváryné már sokkal nehezebb lesz, mert könnyebben lesz.
Ez ennek az unalmas doktornak első jó vicce!
Hatodik nap
Cserváryné gyalog megy már a fürdőbe, fehér flanell-kosztümben.
De a csuklya egész orráig le van húzva.
Csupán a parkon kell áthaladnia.
A park hemzseg a sétálók rajától, de mit törődik velök. Hiszen neki férje van, aki szereti s akit ő is... tisztel.
Az ismerősöket sem veszi észre.
A cselédségnek kiadta a rendeletet:
– Akárki kérdezősködik is utánam, mondjátok, hogy még nem érkeztem meg.
– Teringette! – mondja a felszolgáló személyzet. – És még azt mondják a rossz nyelvek, hogy már az erényes nők kivesztek!...
Hetedik nap
Az asszonyság olyan édesdeden aludt az éjjel. Tej-arcán még rózsák is nyíltak álmában. Csodálatos, hogy milyen jót tesz neki ez a fürdő...
Aztán milyen étvágya van! Mint egy kis farkasnak.
Délután négy órára kocsit rendelt s kiment a bércek közé. Mily felséges ez a hegyi levegő! A magány is elragadta.
Megelégedetten sóhajtott fel;
– Mily boldogság egyedül lenni!
Nyolcadik nap
Másnap is egyedül volt tehát.
A magány gyönyörködtette most is.
De már ez mégis csak olyan másodszori magány volt!
Kilencedik nap
Ma is megszokott életrendjét követte a gyengélkedő asszonyság (most már arra változott át a „beteg asszonyság” titulus).
Mikor azonban a parkon keresztülment, egyszerre úgy érezte, hogy kissé még nehéz a lélegzete.
S ez okból (higgyék meg, hogy pusztán ez okból!) hátradobta a csuklyát s szép harmat-arca egészen látható lett.
Meg is látta rögtön egy sétáló fiatalúr. (Jaj, de kellemes egy ember!) Mert a hölgy is megpillantotta.
A fiatalúr utána ment.
Mikorra a szép Cserváryné visszatért, akkor ott ült a „szerelmesek padján” közvetlen szobája előtt s hosszan, érdekkel szemlélte...
Olyan szép, szelíd nézése van!
Félóra múlva borravalót nyomott a pincérnek markába.
– Kicsoda az a hölgy, ki a 6-ik számban lakik?
– Cserváry Ákosné.
– Mit tud róla?
– Semmit... Azaz, hogy egyedül van. Férje nincs itt.
Tizedik nap
– Ma igazán jól esett a fürdő, kedves Borcsám!
– Különösen a zuhany... ugye, nagysád?
– Hogy tudod?
– Hát iszen ott voltam... Úgy nézett ki nagysád, mint egy angyal. Oh, ha...
– Micsoda ha?
– Ha az a fiatalember akkor benézhetett volna valami repedésen.
– Eredj, te cudar!... Hogy mersz ilyet beszélni!
Tizenegyedik nap
– Ah! Oh! Hiszen nagysádka már egészen jobban van... Igazi friss menyecske lett.
– Igazán, kedves doktor úr?
– Becsületemre, asszonyom.
Ez a fürdő, ez a fürdő. Ilyen fürdő több nincs a világon. Ugye, jól esik kegyednek is?
– Megvallom.
– Nos, fürödjék tehát egy óra hosszat, szép testének... az ilyen patyolat testeknek, hüm... jó a víz. Gyógyvizet is többet ihatik... Sőt...
– Rendelkezzen velem, doktor úr!
– Sőt egy kis zenét is hallgathat délutánonkint.
– Oh, kedves, aranyos doktorkám, maga csókolni való öregember!
Tizenkettedik nap
Cservárynén ma fehér kasmir-öltöny van.
Így megy fürdeni. A fiatalember természetesen most is ott van a parkban és pillantásaik találkoznak.
Este a zene andalító. A hölgyecske lefekvés előtt egy operett-áriát dúdol.
(A tizenharmadik nap leírását engedjék el az olvasók a szerzőnek)
(A tizennegyedik napot viszont a szerző engedi át elképzelni az olvasónak.)
Tizenötödik nap
– Borcsa! ma olyan üdének érzem magam, hogy azt hiszem, eljött az ideje felvenni a derékfűzőt.
– Mit gondol, nagysád?
– No, ne morogj! Hozd elő inkább!
Felpróbálja, de még szorítja egy kicsit.
– Vegyük le – mondja lemondó sóhajjal. – Azután hozd ide a „Magyarország”-ot. Attól elalszom, míg a zene megkezdődik.
Tizenhatodik nap
Ami marad, nem múlik.
A derékfűző újra előkerül a szekrényből. A kísérlet most már egészen sikerül.
– Nem adom száz forintért, hogy már nem szorít!
Elmegy a sétányra. Éppen a nyitányt játsszák. Gyönyörű a zene, de még gyönyörűbb a menyecske.
Nézik is sóvár szemmel minden oldalról.
Cserváryné a legyezőt villogtatja. Az alól kacérkodik két hamis szeme.
Az „ismeretlen” fiatalember le nem veszi róla tekintetét, mely epedő és ábrándos.
Szegény fiatalember! gondolja az asszonyság – sajnálkozva.
Pedig most éppen nem lehet sajnálni, mert most a legboldogabb.
Az történt, amire már régen várt: egy barátja éppen e percben halad el Cserváryné mellett és köszön neki.
No, isz éppen ez kellett neki. Hirtelen utána fut.
– Megállj csak, pajtás! Ösmered azt a hölgyet?
– Hogyne ösmerném. Még lánykorából.
– Gyere hát, mutass be, de azonnal.
– Szívesen. Gyere!
(Odaérnek.)
– Asszonyom, van szerencsém bemutatni Fenyéry Miklós barátomat.
– Örülök, uram! – mond őnagysága nyájas mosollyal.
Tizenhetedik nap
Másnap hősnőnk kikocsizott a környékbe, mint tegnap is említé, az Ámor-templom romjaihoz.
Mikor a hintó fölért a hegyoldalra, egy lovast pillantott meg a tisztáson.
Ez ő! Suttogá csillogó szemekkel.
Tizennyolcadik nap
A parkban ma is találkoztak – persze véletlenül.
A menyecske pompásan néz ki, fürge, mint a csík, szemei fénylők, ajkai pirosak.
Kölcsönösen üdvözölték egymást és beszélgettek néhány percig.
A zenénél új toalettben jelent meg Vilma.
Este a műkedvelő-előadásra megint új ruhában. Vilma hajában piros rózsa. Mily figyelem! Miklós gomblyukában szintén ilyen színű.
Székeik egymás mellett voltak – persze véletlenből.
Fecsegtek, csevegtek s néha keresztnevükön szólították egymást – persze tévedésből.
Tizenkilencedik nap
Együtt sétáltak ki a romokhoz s sokáig nem voltak láthatók, se a parkban, se a zenénél.
Huszadik nap
A huszadik nap meg éppenséggel nem voltak többé láthatók. Elrepültek együtt, mint egy szerelmes galambpár.
Mikor a huszonegyedik napon megérkezett a férj s tudakozódott őnagysága után, a főpincér azt mondta:
– Őnagysága elutazott.
– Hová ment? – kérdi megdöbbenve a férj...
– Hja, azt nem lehet tudni!
S nagyságos Cserváry úr eltalálta ebből, hová mehetett neje.
Jele, hogy nem volt egészen ostoba ember. Biz azt meg lehetett volna választani a pótválasztáson is.
Vége
