1879
Alkonyi pírban úszik az ég alja, könnyű bárányfelhők, mint az elszélyedt nyáj tévelyegnek rajta, míg a barna ég alá nem ereszkedik a csillagos boltozatról.
A tiszai halászok könnyű ladikja tovasiklik a vizen, a végtelen rónán itt-ott föllobog a pásztortűz,
s megszólal néha a nyáj kolompja; a ménesből messzehallik a csengettyűszó, vagy a ficánkodó csikó nyerítése, – míg a körben heverésző csikósok fölött lomha szárnnyal suhan el a bagoly, és nyöszörögve csapong a denevér.
S amint lassan, lábujjhegyen közeledik a hűvös éjfél, halk zene mellett a füzesben megkezdődik ragyogó holdfény mellett a villi-tánc: apró vízitündérek, kik nappal ott rejtőznek sás között és nádasokban, most örömmel veszik körül királynőjüket, ki mosolyogva tekint alá népére a gyeppadról, melyen liliomtagjait pihenteti.
Egyszerre hófehér paripán, gyorsan mint a szellő, ott terem a tündér kedvese: a Délibáb, a rónák királya, ki pajzánul annyiszor megcsalja a vándort. – Lováról leugorva, odatérdel a tündér nyughelyéhez s megcsókolja árvaleányhajszálnál is puhább fürteit.
– Hol jártál? – szólt a vízitündér, édesen, szerelmesen, mint ahogy epedő leányok szokták kérdezni kedveseiktől.
– Itt is, ott is – felelt a Délibáb –; szomjas vándornak voltam düledező csárda, eltikkadt utasnak hűvös erdő, siető kereskedőnek lesve várt falu. Végigröpültem a Hortobágyot. Szerelmes betyár lovának nyakáról leloptam a selyemkendőt, amit a szeretője odaakasztott; üveges tótnak nekiugrasztottam
a kutyákat...
– Elég elég! Mondd el inkább, mit láttál mindenfelé.
– Aranykalásszal mosolygó rónát, kövér legelőket, víg ének közt dolgozó népet, nádas közt gondtalan vadászt, gazdag gulyákat, tüzes méneseket, boldogságot, megelégedést mindenfelé – és vályogvető cigányokat.
A Tisza tündére gyönyörrel hallgatta az Alföld boldogságát, hanem aztán felhő ült homlokára, s azt kérdé kedvesétől:
– Tudod-e mióta van ez így?
– Minek ez a kérdés? Volt-e valaha panasza a Tisza-vidéknek? Ezer év óta lakik két partján a büszke magyar nép, munkálva hangyaszorgalommal s áldással tetézve általad, kit őrangyalnak küldött ide a magyarok istene.
– S tudod-e, hogy mit tesz most ez a boldog nép? – kiáltott föl a Tisza tündére elkeseredett hangon. – Gátakat vet szabadon ömlő folyam ellen, pusztítja áradásaimat, kiöli szárnyaimat, irtja halaimat, csöndes tükrömre zakatoló, füstölgő szörnyetegeket bocsát, melyek megzavarják a magam és enyéim nyugtát; vaskezekkel nyúl medrem fenekére, s fölkavarja, beiszapolja halaimat, tündéreimnek maholnap nem lesz nyughelyök. Partokat emel kiöntéseim ellen, melyek senkinek sem ártottak, de hol mulatságot talál a halász, vadász, s buja legelőt az állat. Medremet szűkebbre szabják, hogy több földet nyerjenek...
S a Tisza tündére nem sírt, mint más asszony, hanem összeszorított ököllel fenyegette meg a vidéket, mely ezredéves nyugalmát megzavarta.
Hiába engesztelte őt Délibáb, nem hallgatta enyelgéseit, szeme baljóslatúlag pihent a folyam csöndes tükörén, s az apró villik félénken bújkáltak a füzesben.
–
Év év után telt s az Alföld népe mindinkább keseríté a Tisza tündérét, míg végre az haragra lobbant, s maga elé rendelte apró népét.
– Te – szólt a legelsőhöz –, elmégy a hegyek közé s felkeresed mohos barlangjában a rosszkedvű Tél apót. Mondd meg neki, hogy adjon havat sok havat; lepje el a Kárpátok bérceit úgy, ahogy emberemlékezet óta nem volt! Te másik, elmégy a szelek deli tündéréhez; mondd, hogy amint az első tavaszi napsugár kivillan, bocsássa szabadon füstös zefíreit, hogy olvadjon föl a hógörgeteg, mintha tüzelnének alatta. Dagadjanak meg csordultig a patakok.
Hiába volt Délibáb könyörgése, a tündér tél kezdetén útnak bocsátá követeit, s lőn amint ő akarta. Óriási hófuvatok lepték el a hegyeket, tették járhatlanná az utakat, s amint az első tavaszi napsugár kivillant, jöttek a langyos déli szelek, s a hegyekről árként rohan alá a víz; a föld erei, a patakok földuzzadtak s őrült vágtatással rohantak alá a Tiszába.
A Tisza tündére fölültette népét a hullámokra, s ezek korbácsolták paripájukat. Ő maga szörnyű fúria lett s ott ült a vizek fölött és hajtotta azokat a gátak ellen, hol kétségbeesett nép dolgozott és imádkozott és reszkető hangon rebegte: Jön az árvíz.
S a bőszült asszony zúgva, bömbölve vágtatott el a téres rónák között, hol kiönthetett volna, neki nem kellettek a rongyos falvak, neki a virágzó fényes város, Szeged kellett.
Oh, milyen öröm neki látni azt a kétségbeesett várost, gyönyörködni halálvergődésében, látni a fáklyavilágnál lázasan dolgozó népet, kioltani kezökben a fáklyát, lesöpörni őket a partról és hulláikat tombolva sodorni odább. Mily pokoli gyönyörűség ez neki!
És nem siet a rombolás munkájával, napokon át ott táncol a szerencsétlen város falai alatt, rongálja a védgátakat, gyönyörködik a kínlódásban, míg végre egy sötét éjszakán segélyül hívja a vihart, ordítva nekiront a partnak, betör a városba.
Romokban hevert az reggelre, gazdag lakói koldusokká téve, s a bosszúálló tündér ott állt a hajnal fényével a parton; látta a pusztítást, hallotta a jajkiáltást, mely végigszaladt az egész országban kelettől nyugatig, északtól délig; látta az iszapból rámeredő halottak megüvegesedett szemeit, s térdei elkezdtek inogni: meg volt törve.
Akkor valaki megérinté hátulról: Délibáb.
Máskor mosolygó szemeiben könnyek ültek, s szemrehányón tekintett velök a tündérre:
– Látod, mit tettél? Ez – a te műved! Ugye már magad is megbántad?
A tündér kezei közé temette arcát, s nem felelt semmit: könnyei ujjai közt peregtek alá a piszkos habokba.
– Még magad sem láttad egészen borzasztó művedet – folytatá Délibáb –; itt tudsz-e mármost kenyeret adni az éhezőknek, hajlékot a hajléktalanoknak, anyát az árváknak? Föl tudod-e építeni, amit századok emeltek?
A szerencsétlen tündér ott zokogott a sáros földön, aztán fölemelte könnyben úszott arcát, megragadta Délibáb kezét s úgy rebegte neki:
– Jóvá fogom tenni. Meglásd, hogy jóváteszem.
És azóta egy szelíd angyalarcú teremtés jár a hazában küszöbről küszöbre, gyászba öltözötten. Neve: a Részvét.
S mégis ki ő? Senki más, mint a Tisza tündére átöltözve.
Nyomában mindig ott jár kedvese, a Délibáb, s midőn a könyörgő angyal világjáró útjában kimerülten rogy össze az úton, ott leng körüle, álmot csal a fáradt szemekre, édeset, vigasztalót.
Vége
