Így élek immár harminc éve:
futva, lebukva, újra körülnézve.
Hallgatódzva: hol, ki zuhant földre?
Fontolgatva: várjak-e még többre?
Szétzilálva minden csupasz bokrot,
mert csapda lehet egy kapu, egy oszlop,
s ha befordultam az utcasarkon,
visszanézve: követnek vajon?
Postámat rendre számon tartva:
hiába várok megint egy lapra?
Kivigyázva látogatóm arcát:
az új vádhoz merről gyűlnek akták?
Hatszor megrágva, mit tollam elkövet,
hisz nagyító bolházza betűimet!
Az írott árkust este összetépve,
hogy kész legyek a hajnali vendégre.
S tudva, hogy mindez esztelen okosság:
nincs vad, mi örökre elkerülje sorsát,
s arra való minden masina, rádió,
hogy biztosan fogja bokámat a háló.
Hol csapda vágja le a lábam tőbe,
hol én rágom ki magamat belőle,
s míg ketté nem szeli valami a hátam,
élek, mint nyúl az őszi szántásban!
Lénárd Ödön – 1911–2003 –, piarista szerzetes verse,
aki tizenkilenc évet és három hónapot töltött
a kommunista diktatúra börtöneiben
