(2.)
1878
Egyszóval vegyük úgy, hogy ünnepelt szépségek körében vagyunk.
Úgy is vettük; kivált mikor borozás közben egy kis londoni köd nehezedett az agyvelőnkre, egészen megbarátkoztunk Angliával és azzal, amit adott.
– I love you! – mondám, szememet lehunyva és szemérmesen odahajolva miss Jane-hoz.
Ezt az egyetlen szeretem önt mondatot tudom a szótárból.
Miss Jane rám bámult kicsinyre szabott savószín szemeivel és a fejét rázta, hogy nem érti.
Talán rosszul ejtettem ki. Felírtam hát egy szelet papirosra.
Innen sem értette meg. Bizonyosan nem tud olvasni.
Megnyugodtam a megváltozhatlanban, hogy nem vagyunk képesek egymást megérteni, s szinte irigyeltem János barátunk ötletét, aki a maga missének meg-megveregette a karját, azután meg-megveregette jelentőségteljes pislantással a fehér márványasztalt, amivel azt akarta vele megértetni, hogy a karja oly fehér, mint a márvány és olyan kemény.
De még odább ment leleményességben és önfeláldozásban Pista; ő egy nemzetközi csókot cuppantott miss Elise arcára, amitől nyomban elálmosodott, már tudniillik nem a miss, hanem – a Pista.
– Hollá! – Ezt nem szabad így hagyni. Hadd énekeljék el neki a missek a rule Britannia-t.
Elkezdtem mindenféle mimikával, kézzel-lábbal magyarázni, hogy az angol nemzeti himnuszt akarjuk hallani, a világverő brit flották harci indulóját, melyben benne van a skót kardok csörgése, villámok csattogása, riadó trombiták harsonája, haragos tengerek zúgása. Halljuk a rule Britannia-t!
Csak félig-meddig értette a három hölgy, összesúgtak hát, anyanyelvükön tudakozva egymástól.
– Cso kce? (Mit akar?)
– Pesen (Éneket) – mondja az egyik.
– Kerú? (Melyiket?) – kérdi miss Elise.
– Tú Anglickú. (Azt az angolt) – súgja miss Jane.
Teremtő uram istenem – kiáltám föl önmagamban elálmosodó szemeimet megdörzsölve és homlokomat megtapogatva, hiszen én értem minden szavukat.
Izgatottságomban rávágtam öklömmel a nagy márványasztalra úgy, hogy táncoltak rajta az üres üvegek.
– Uraim, én folyékonyan tudok angolul. Mindent, de minden értek.
– Hát mondta valaki, hogy nem tudsz? – szólott közbe Pista.
– Igen, de még ez este nem tudtam.
– Lehetetlen!
– Becsületemre mondom, nem tudtam.
– Akkor hát most sem tudsz.
– Akár egy Shakespeare, hallgassátok!
S ezzel a legfesztelenebb és a legfolyékonyabb konverzálást kezdtem a kisasszonyokkal, kik elsápadtak az ámulattól, éppúgy, mint barátaim.
– Ez aztán isteni csoda! Mégis csak szép dolog kapacitásnak lenni. Az embernek megnyílik az esze, s egy momentum alatt benyeli az egész angol nyelvet.
– Hja, így van az – mondám önérzettel –, ha az embernek kifejlettebb a koponyája, mint a Sennyei Pálé.
Nemes mulatság fejlett ki. Hangzott a rule Britannia, és vígan csörömpöltek az összekoccanó poharak.
Laci, Pista és János rágyújtottak egy-egy itthon termett nótára, vegyítve szomorút víggal, frisset mélázóval, költőit frivollal…
Az ánglius híres lányok,
Kilenc rétű a szoknyájuk,
Három módis, három sáros,
Három pedig…
Yes – mondák a missek vigyorogva, mint megannyi tengeri fóka.
Az angol köd mindinkább reánk ereszkedett A Hungária gázlámpái egyre fogytak, az óra egyre többet mutatott éjfél után, a felszolgáló pincérek szeme folyton kisebbedett míg ellenben a számla folyton nagyobbodott. (Így pótolja ki magát az anyatermészet.)
Végre valahogy hazavergődtünk.
Most reggel, amint fölébredve eszembe jutott azon isteni csuda, hogy én angolul is tudok, keresztül gondoltam múltamat, s íme rájöttem, hogy én ezt a nyelvet önkéntes koromban a pajtásaimtól tanultam meg apródonkint és öntudatlanul a báró Mamulya-ezrednél.
Persze, hogy a fiúktól tanultam.
Hanem hát azért baka a baka, hogy mindig csínyen jár az esze. Az akasztófáravalók elhitették akkor velem, hogy az a cseh nyelv.
S hittem egész tegnapig.
Vége
