1878
Mióta dr. Lenhossék megmérte az összes nevezetesebb emberek koponyáját és azt találta, hogy báró Sennyei Pálnak kell lennie a legtehetségtelenebb embernek, azóta kezdek kevély lenni a talentumomra.
De sohasem lyukadt ki belőlem a büszkeség olyan nagy mértékben, mint tegnap este, mikor azon vettem észre magamat, hogy én angolul tudok.
Nem emlékezem rá, hogy valaha tanultam volna angolul, sőt még jóformán nem is hallottam angol szót, de mégis tudok.
Hja, mert hát kifejlettebb koponyám van, mint a Sennyei Pálé!
Szegény professzorom, aki nem bírtad belém diktálni Schiller szomorú nyelvét sem, hitted-e valaha, hogy még Albion leányaival is lészen diskurzusom az ő saját nyelvükön.
Kossuth apánk megtette azt a juxot, hogy folyékony dikciókat tartott a brit parton, a hosszú tengeri úton a szótárból és a nyelvmesterektől elsajátítván nyelvüket. De ez mind csak kismiska! Én egy óra alatt tanultam meg John Bull nyelvét. S tanítómesterem a kisasszonyok lábikrái voltak.
Még azt mondják, hogy az ember a fejétől kezdődik. Nem igaz! A lábától kezdődik. S Lenhossék is okosabban tenné talán, ha a szép asszonyok lábait méregetné, mint unalmas lángelmék és celebritások koponyáit.
Mert ha nem a lábak következnének előbb a fejeknél, hogyan lett volna lehetséges, hogy a három miss a lábaival annyi főt megzavarjon?
Miután a nyájas olvasó a misseket még talán nem ismeri, joggal megkövetelheti tőlem, hogy világosság okáért értelmesebben beszéljek s az elején kezdjem.
Hát tisztelt olvasó, van itt ebben a te nyugalmas városodban, hol a szelíd erkölcsök honolnak háborítlanul századok óta, egy istentől elrugaszkodott kompánia. Szelíd jámbor fiúk egyenkint, hanem együtt valóságos Kun László udvara. A Pickwick klub emberei, a zöldek társulata és a párizsi cliquot-egylet mind jámbor kupaktanács ezekhez képest.
Elmondom az egylet történetét, s ezzel meg lesz magyarázva minden.
Az egylet iránya eleinte politikai volt: az volt a jelszó: buktassuk meg Tisza Kálmánt.
Nem bírtuk.
Engedtünk kissé ambíciónkból
s ledevalváltuk a jelszót arra, hogy: buktassuk meg Bakayt.
Azt sem lehetett.
No, hát mármost mi az ördögöt csinálunk.
– Buktassuk meg Angolországot! – szólott Pista, a másodelnök.
– Jó van, buktassuk hát meg Angolországot…
– De hogyan?
– Kezdjük Beaconsfielddel!
– Kivihetetlen.
– Éppen nem. A Szegedi Napló elkezdi dicsérni, s természetszerűen folyik a többi…
– Milyen többi?
– Az, hogy akkor a másik helyi lap okvetlenül szidni kezdi Márpedig azt tudjátok, hogy Viktória királyné mennyire befolyásoltatja magát e precíz közvélemény által.
– Jó, jó, de ez mégsem egészen biztos szer Nagy-Britannia megbuktatásához – mondja János, az egylet vicetitkára –, egyéb kell.
Én azt mondom, uraim, be kell plántálni Angliába is a magyar erkölcsöket, s egy fél század alatt tönkremegy a brit félsziget.
– Mégpedig – szólott közbe Laci, az egylet pénztárnoka – úgy kell kezdenünk a dolgot, ahogy valaha II. József császár kombinálta ki a magyarok romlását, a nőkön…
– Helyesen! – kiáltott bele az alelnök – az angol nők erkölcseit kell megrontani. Ez az én szakmám.
A klub tagjai lelkesült éljenzéssel fogadták a tetszetős eszmét.
– Nos, uraim – tevé föl a kérdést az elnök –, ki vállalkozik arra, hogy Angliába menve, ott elkezdi kolosszális missziónkat, a női erkölcsök aláásását.
– Én magamra vállalom Irlandot.
– Én Skóthont.
Pista bosszúsan vágta kalapját a tanácskozási asztalhoz.
– Hát akkor nekem mi marad?
– Az anyaország és India!
– Hát még? Azért kár is kimozdulni…
Egy jeles tagtársunk emelt most szót.
– Egyáltalában, fiúk, legokosabb lenne itthon maradni, mert kimenetelünk által a boripart érné érzékeny veszteség. Adjuk egészen urasan. Én azt indítványozom, és a kényelem is azt követeli, hogy…
– Halljuk?
– Hozassuk ide egész Angliát.
– De be nem férne ám az egész Szegedre!
– Hozassuk ide apródonkint.
– Úgy van négyenkint, ötönkint.
A klub helyeselte e tervet. A határozat ki lett mondva.
S így most már könnyen megérted, nyájas olvasó, hogy mit keresnek Szegeden az ánglusok. Az első szállítmányunk tegnap érkezett meg. Öten vannak, két férfi és három…
Azaz, hogy most veszem észre, miszerint úgysem hiszi el senki e mesét. Utoljára is abba kell hagynom a tréfálódzó hímezést-hámozást s ott vagyok kénytelen kilyukadni, hogy a kompániának nem voltak bíz ott egyéb céljai, mint hogy balettet akart látni, minélfogva rávette a színházdirektort, hogy hozasson neki balettet.
Így érkezett meg tegnap két férfi és három nő.
Nem voltak ezek albioni szőke fejek, hanem Meduza-fejek. Az egyik úgy néz ki, mint az aszalt szilva, a másik a savanyított uborkát juttatja eszünkbe, a harmadik a Libanon tornyát termetével s a damaszkuszi halastavakat szemeivel.
Hanem hisze
n az nem is virtus, hogy az ember a Borcsa-féle tündérekért lelkesüljön, azt akármicsoda borbélylegény megérti, miért van, – az igazi úr éppen azért úr, hogy a vulgus profanum nem érti meg sem a cselekedeteit, sem az ízlését. Az angol missek félig-meddig a mi vendégeink. Illő tehát, hogy jól fogadjuk; bankettel, édes szavakkal és felolvadott szívekkel. Nagy-Britannia szülöttei megérdemlik azt a figyelmet a magyaroktól, igaz ugyan, hogy nagyon rútak, hanem lehet, hogy Angliában a legszebbek közül valók. Elvégre is mi magyarok barbár faj vagyunk, mit értenénk mi a női szépség megítéléséhez?
Folytatjuk
