Unalmas egy utazás az, hogy az ember éjfél után kiindul a Pillich utcai Salamon-házból, megáldja a házat, a lakókat, rengeteg sárban kihajtat iszonyú zökkenések közt a vasúti indóházba, ott megállítja a fiakkerost és a lovakat, akik idehozták, beül a vasúti kocsiba egy hortyogó ember mellé s meg nem áll egy szuszra – Párizsig, már ti. a Budapesten levő Párizs korcsmáig, ahol megreggeliz és lefekszik, korán reggel egy kis nyugodalomra.
A szegedi indóház tele volt filiszter utasokkal. Hiába kerestem magamnak valami rokonszenves arcot, akivel átbeszélgessem az utat, nem találtam.
Ott lépegette végig a szurtos éttermet a derék Szende miniszter is, kialudt ábrázattal és megnagyobbodott szemekkel. Némileg vigasztaló rám nézve, hogy ő is jön, mert hiába, ezek a leszidott miniszterek valóságos kedves ismerősök gyanánt tűnnek föl. Az a jó honvédelmi fizionómia, mely különben elég mogorva, olyan biztató, nyájas volt most nekem, mint valami kedves kép, valami kedves szoba faláról. Aztán valljuk meg az igazat, kiben ne volna meg az a hiúság egy és ugyanazon a vasúton és alkalommal utazhatni egy valóságos eleven miniszterrel? Egy nagy ember fényt vet a csoportozatra is, mely mellette van. Milyen édes tudat, hogy Clio közvetlen közelben leselkedik.
A harmadik csengetésre azonban egy első osztályú kupé elzárta földi szemeim előtt az excellenciás alakot, s én találomra léptem be egy másodosztályú kupéba.
Mint már említém, egy körülbelül negyven éves ember hortyogott ott mély álomba merülve, nagy lőcsös lábait szétrakva a foteleken, mellette jobbra-balra kufferek, ládák és skatulyák töméntelen sokasága, s ezek közt az iskátulyák közt egy gyönyörű, fiatal, barna asszony.
Az az arc volt, ami nekem mindég a legjobban tetszett: fekete arcbőr, kék szemek, hosszú és hegyes vonások, sasorr és duzzadt ajkak.
Andere Städtchen, andere Mädchen. Nyomban elfelejtettem összes szegedi ideáljaimat. A Marcsák, Borcsák, Pepikék és Ilonkák alakjait elnyelte a füst, melyet a gőzgép eregetett, szürke csíkot festve vele az éjszakába.
Mindég az emberiség szerényebb fajához számítottam magamat, nem tudom, joggal-e vagy sem, de annyi bizonyos, hogy
a fiatal hölgyet nem mertem megszólítani, pedig csak ketten voltunk a kupéban (mert aki alszik, az nem létezik); a harmadik idegen úr pedig ugyancsak mélyen aludt.
A magányosan utazó hölgyekről már Plinius mondja, hogy igen kellemetesek, s én magam azon rossz nevelésnél fogva, amelyben részesültem, bizonyos elővéleménnyel viseltetem irántuk, mely rendesen a kellőnél több bátorságot szokott kölcsönözni. De ezt a királynét nem mertem megszólítani. Ez még, ha igazán „olyanféle” is, többet ér egy leányneveldénél egymaga!
Míg én ezeket így jártattam eszemben, azalatt egyszerre csak megnyíltak a duzzadt ajkak, s egy csengő hang ekképpen csiklandoztatta meg füleimet:
– Mi történt, hogy ilyen lassan megy a trén?
– Ez már így lesz egész Szatymazig – mondom. – Az árvíz elrontotta a pályát, s pilótákra csinálták. Ez az ideiglenes pálya, és nem lehet rajta sebesen hajtani.
– Micsoda az a Szatymaz?
– Ami Párizsban Versailles vagy jobban mondva, ami a bundán a gallér. Ez a szegediek egész kirándulási helye. Kedves hely nagyon. Egy-két jó órát én is szívesen töltöttem itt nyaranként.
– Hogyan, ön szegedi? Ezzel a kiejtéssel? Ne mondja?
– Nem. Én majdnem szegedi vagyok, hanem mégis inkább nógrádi volnék és csak egy hajszál híja, hogy még nem vagyok pesti lakos.
– Ah, az derék. Én magam is Pestre költözöm.
– Vigasztaló rám nézve. Egy szép hölggyel több.
– Egy csöpp a tengerben – mondá mosolyogva.
– A tenger, igaz, hogy nagy – szóltam –, de ha az ember abból iszik, nem tudja, nem-e éppen neki jut az az egy csöpp.
– Biztosítom, uram, hogy…
– Csak folytassa, nagysád.
– Hogy ön nem olyan szomjas, amilyennek mutatja magát.
– Honnan gondolja? Tudja-e, hogy az kihívás?
– No, vegye annak, ha tetszik.
– Ah! Nagyon jól van. Félek azonban, maga vagy nem érti, amit beszél, bocsánat, nem vigyázza jól, amit beszél, vagy pedig én vagyok a legboldogabb ember ezen a vasúton. Pedig esküvel biztosítom, hogy egy miniszter is van rajta.
A szép barna asszony lesütötte a szemeit. Aztán sóhajtott.
– Nem mindig a nagyok és hatalmasok a legboldogabbak.
Mintha most is hallanám, mennyi kacérsággal vegyes búbánat volt e szavakba fektetve!
– Nős ön? – kérdé – aztán álmodozóan, a legyezőjével hajtva el virginiám füstjét.
– Nem én.
– Mi annak az oka?
– Az, hogy még nem akadtam soha női arcra, amely mélyebben érdekelt volna.
– Sohasem is gondolt a házasságra?
– Nem én, soha.
– De csak szeretett valamikor?
– Az édesanyámat.
– Lássa, maga nekem tetszik ezekkel a hóbortos beszédeivel.
– Köszönöm, Hanem, aki állít, annak bizonyítania is kell.
– No, no, no… de hamar akar maga mindent. Apropos, hogy is hívják önt?
Minthogy előttem lebegett a kecskeméti precedens, egy érdemes képviselőnk és volt biztosi tanácsos nevét diktáltam be a szép idegen emlékezőtehetségének. Ezzel a revanssal magam részéről is tartozásban voltam.
– Ahá, ahá… ön hát az a híres ember? Ejnye no, hisz most emlékszem már, hogy láttam is a vicclapokban. Hanem átkozottul lefogyott ön! Talán beteg volt?
– Nem biz én, hanem már egy év óta valami titkos vágy emészt, melynek tárgyát csak most két órája leltem föl.
– Ej, ej, uram! Gondolja meg, hogy…
– Mindent meggondoltam. És csak azt sajnálom, hogy egy szegedi bicsakot nem hoztam magammal, hadd hasítanám szét ennek a részeg embernek a torkát: ne legyen még lehetősége sem annak, hogy fölébredhessen. De különben is úgy hortyog, mint egy medve. Én nem látom be, hogy miért kellene respektálni. Vegyük úgy, hogy nincs itt.
A szépasszony mosolygott és a fejét rázta… Megfenyegetett az ujjaival…
– Pszt! Lassabban… Úgy tetszik, mozdult ez a csúf majom.
Csakugyan. E pillanatban megrázkódott a hórihorgas filiszter egész testében, egy irtózatosat csuklott s kinyitotta apró, kékes szemeit.
Meglátva, hogy szétterpesztett lábaival felöltőmet besározta, szelíd hangon mondá:
– Bocsánat, uram, a neveletlenségért… igazán sajnálom…
– Nem tesz semmit – feleltem bosszúsan –, feküdjön ön egész kényelemmel.
– De nem addig az, uram. Én mívelt ember vagyok. Én tudom, mi az a modor. Legyen ön elnéző, kérem, ilyenkor… igenis, ilyenkor. Az ördögbe is, uram, esküvője napján a legszolidabb ember is többet iszik egy-két pohárral a szokottnál. Úgy van, uram, egyedüli mentségem ez az átkozott… vagy mit is beszélek… ez a mai esküvő. A vőlegényi állapotom az oka. Hiszen ön meg fogja azt érteni. Te is bocsáss meg, kicsikém, hogy unatkozni hagytalak. De látod, a bor, a sok étel… Vagy elszenderültél? No, csak aludj, édes szívem.
Nagy szemeket meresztettem. Most már világos volt előttem minden, s tévedésem egész nagyságában feküdt előttem. Hogy is nézhettem demimonde-nak egy menyasszonyt? De hogy is lehet ilyen egy menyasszony?
A hölgyecske olyan piros lett, mint a bíbor, s lecsukva hosszú selyem pilláit, alvást színlelt férje előtt egész Pestig.
A derék embernek szemeiből egészen kiment az álom Ceglédnél, s mint az a boldog emberek szokása, egész végig eltartott szóval.
– Megházasodtam. Viszem a Rózsikát. Bizony, messziről hozom. Nagy fáradságomba is került. De most már az enyém, hála istennek, és senki másé. A pesti barátaim váltig biztattak, hogy nősüljek otthon. Én? Pestről? Soha! Oh, ott, uram, le van törülve a nőkről a zománc, az a hímpor… igenis, le van törülve. El, el a vidékre. Ott nyílnak a szerény ibolyák. Szakítsunk egyet. Szakítottam, uram, s büszke vagyok rá. Mert ő maga az erkölcs és az irántam való szerelem.
Az aluvóra néztem.
– Igen, igen… ő maga a mocsoktalan erkölcs… dörmögé útitársam. – De nini, Pesten vagyunk már. Hopp. Ébredj, kis feleségem, megjöttünk, itthon vagyunk.
A mocsoktalan erkölcs férje egy gyöngéd érintésére kinyitotta szemeit, s a leírhatatlan szerelem perzselő tüzével függeszté azokat a legboldogabb emberre.
Engem észre sem vett. Midőn a kupéből kilépve, köszöntem, még biccenteni is elfelejtett szép fejével.
Vége
