A kursaneci erdő tragédiája azonban nem süllyesztette feledésbe Zrínyi Miklós nevét: kardforgató kezének kihűlésével hadi-politikai tevékenysége sírba szállt, tollforgató keze azonban olyan emlékezetet hagyott, amely a mai napig lázban tartja a kultúrtörténetre fogékony utódokat, mi több: igazodási pont lehet napjaink vitáiban is.
Zrínyi temetését több mint egy hónappal a halála után tudták megtartani: 1664. december 21-én, az egykori államférfi által szeretett és tisztelt pálos rend szentilonai kolostorában. Gyászbeszédét Kéry János pálos szerzetes, a század egyik legműveltebb és legmeghatározóbb rendtagja mondta (nyomtatásban 1665-ben jelent meg, Nagyszombatban), rámutatva Zrínyi életének kettős pillérére, a művelt íróra és katonáskodó politikusra. Szerinte Zrínyi látta, hogy „jobban szeretik és félnek az olyan sisakoktól, amelyek tudással teli főn nyugosznak”, hogy „vak lesz az a Mars, amely a bölcsesség szeme nélkül jár”. Gyászbeszédében Kéry azt is hangsúlyozza, hogy a „koporsóban fekvő hérosz” „a bölcsességet ritka látvánnyal társította a magyar vitézséghez”. (A pálos rendfőnöknek később több munkája is Zrínyi hatásáról árulkodik: generális perjeli beiktatásakor az eszményi vezető alkatáról értekezik, 1672-ben pedig Martis turcici ferocia… címmel Pozsonyban kiadja Zrínyivel foglalkozó művét.)
„Zrínyi életműve zárt korpusz, a szerző által hitelesített nyomtatott könyv” – írja Bene Sándor irodalomtörténész, aki többek között ebben látja Zrínyi különbözőségét elődeitől. Míg Balassi kéziratokban hagyta életművét, addig Zrínyi Syrena-kötete már az átmenetet mutatja a variálható, kéziratos szövegtestből a rögzített kiadásba. Zrínyi Miklós szinte valamennyi alkotásával új műfajt honosított meg a magyar (és magyar nyelvű) irodalomban.
A hős dédapa önfeláldozását megörökítő Szigeti veszedelem lett az első magyar nemzeti eposz – később jezsuiták, piaristák követték példáját, és a szál majd Vörösmartyig tart –, míg Az török áfium ellen való orvosság című röpirata a magyar publicisztikai irodalom első remeke. De épp így tarthatjuk számon a magyar hadtudományi irodalom legkorábbi alkotásai között a korszerű hadsereg megteremtése érdekében írt Tábori kis tracta (1664) című katonai szabályzatát és a Vitéz hadnagy (1650 és 1653 között) című, saját tapasztalatokat is hasznosító, teoretikus példatárát.
A szablya és penna szimbóluma mögött élő kettős hivatástudat az antikvitás óta ismert toposz volt, sőt magyar földön fél évszázaddal Zrínyi előtt már az előbb idézett Balassi Bálint is erre tette föl életét. Országos tisztségeivel és hadi tetteivel Zrínyi Miklós nemcsak vállalta az ország szolgálatát a gyakorlatban, de egyszersmind megteremtette ennek a szolgálatnak az irodalmi vetületét és nyilvánosságát is.
Saját haditetteiről, katonai elveiről közvetlenül írt a leveleiben, dédapja históriájában pedig morális allegóriákba csomagolta eszményeit. Ahogy Bitskey István összegzi: „Némi egyszerűsítéssel úgy is fogalmazhatunk: a virtus eszményének történeti epikába transzponált apoteózisa a Szigeti veszedelem.” Röpiratában, a török áfiumban szereplő „Szabjunk más rendet dolgainknak!” buzdítás pedig olyan közösségi, nemzeti program, amelyet tulajdonképpen a reformkor szelleme sem tudott meghaladni. Zrínyi Miklós tehát nem csak szablyával alkotott örökérvényűt. A személyes és közösségi tragédiák sorával a jó szerencse csak látszólag pártolt el Zrínyitől.
A sokrétű életmű persze aligha választható el olvasmányélményeitől. A főúri könyvtárak 17. századi jegyzékei – köztük a csáktornyai Bibliotheca Zriniana 1662-ben készült összeírása is – arról árulkodnak, hogy az arisztokrata udvarok könyvgyűjteménye egyre nagyobb mértékben fordul a nyugat-európai könyvkiadás friss termékeihez. Ugyanennek a jelenségnek egy másik oldala, hogy Zrínyi Miklós költészetében erőteljes itáliai hatás mutatkozik. Klaniczay Tibor irodalomtörténész mutatott rá arra, hogy Pázmány Péter hatása alatt működött egy olyan arisztokrata szellemi kör, amely követte a kortárs politikai és államelméleti munkák gondolatiságát, és saját közéleti állásfoglalása során merít is ezekből.
A humanista irodalomból ismert fogalmak – a jó szerencse mellett például a hírnév, a virtus és a dicsőség – változatos formában, és a magyar történelem összefüggésrendszerében elevenedik meg tolla nyomán: ír a régi magyarok vitézségéről, hírnevéről és becsületéről, de ír Mátyás király példájáról is. Mindeközben az összefüggésrendszerben saját magának is helyet talál. A Szigeti veszedelemnek a szerzőre vonatkozó kiszólásai árulkodnak Zrínyi önképének alapvonásairól, a kettős hivatástudatról, az erre épülő etikai értékrendről, amelynek középpontjában a virtus állt.
A magyar nemesség eszménye a 17. századra a Regnum Marianum, azaz a Mária által oltalmazott apostoli királyság lett, amelynek részei Zrínyi nemzetfelfogása szerint mindazok, akiket a közös, keresztény múlt, Európa védelme és a szent királyok emlékezete egybe kovácsolt. Ezért az emlékezetközösségért érzett felelősséget, ez határozta meg szereptudatát, és ezért vállalta a küzdelmet karddal és tollal egyaránt – írja Bitskey István. Nem véletlen, hogy mind Zrínyi, mind pedig a gyászbeszédét mondó Kéry János pálos szerzetes foglalkozott Szent László alakjával, aki ennek az emlékezetközösségnek egyik szimbóluma, és ethosza magába foglalja a humanista irodalom virtusfogalmát is.
Ha már Kéry János szóba került, térjünk vissza még egy kicsit a gyászszertartáshoz, mert akad még egy érdekessége. Zrínyi temetése december 21-ére, Szent Tamás apostol, a „hitetlen Tamás”, vagy más néven – ahogyan erre Boda Miklós tanulmánya emlékeztet – „disznóölő Tamás” napjára esett. A göcseji és muravidéki, azaz a Zrínyiek ősi fészke körüli vidék néphite szerint „ha ezen a napon nem ölnek disznót, Tamás öl”.
Figyelemre méltó összecsengés, írja Boda, hogy Zrínyi Miklós az első felesége halála (1650. szeptember 24.) után is úgy rendelkezett, hogy Draskovics Mária Euzébia temetése december 21-én, „Szent Tamás most következő ünnepén történjék meg” (tehát ugyancsak „hitetlen Tamás” napján) „a pálosok kolostorának Szent-Ilona-templomában, Csáktornya mellett”.
Zrínyi Miklós és a pálos rend kapcsolata is korábbi a gyászbeszédet mondó Kéry Jánossal ápolt jó viszonynál. Az említett szentilonai kolostort 1376-ban Lackfi István horvát bán alapította, majd amikor 1546-ban a Zrínyiek a Muraköz birtokosai lettek, a kolostort Szent Ilona tiszteletére szentelték fel, a későbbi temetkezési helyül szolgáló Szent Ilona-kápolnát pedig a szigetvári hős Zrínyi Miklós építtette 1559 és 1561 között. A szent tiszteletét a családon belül mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy a Wesselényi-összeesküvésben kivégzett Zrínyi Péter (Miklós testvére) ezt a nevet adta lányának, akiből Munkács hőse lett.
Szent Ilona a róla szóló legenda szerint a 320-as évek közepén elzarándokolt a Szentföldre, ahol egy római szentély alatt megtalálta Krisztus sírját, benne a keresztjét, a feliratot és a szögeket. Amikor a költő Zrínyi Miklós fiatalon Rómában járt, minden bizonnyal fölkereste a Santa Croce in Gerusalemme-templomot, ahol a zarándokok megérinthették a különleges ereklyéket. Ilona fiát, a kereszténységet államvallássá tevő Konstantin császárt a történetírók egy része – és ezt a művelt Zrínyi is biztosan tudta – második Nagy Sándorként emlegette. Különös összecsengés, hogy a bevezetőben idézett első jelmondat, a „Nemo me impune lacesset” is Nagy Sándorra utal. Noha a jelmondatot idővel megváltoztatta, a vadkan okozta sebben meghalt Zrínyi Miklós mégis Szent Ilona oltalma alatt találta meg végső nyughelyét 1664-ben, „disznóölő Tamás” napján.
Befed ez a kék ég...
Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Órám tisztességes csak légyen utolsó.
Akár farkas, akár emésszen meg holló:
Mindenütt felyül ég, a’ föld lészen alsó.
