„Sors bona, nihil aliud”, azaz, „Jó szerencse, semmi más” – áll az 1651-ben megjelent, Adriai tengernek Syrenája című kötet, Zrínyi Miklós legismertebb műve, a Szigeti veszedelem első kiadásának címlapján található barokk metszet föliratán.
A jelmondatnak ez az első ismert előfordulási helye – a költő és hadvezér korábban egy más tónusú mottót tartott kifejezőbbnek: az addigra már széles körben ismert, „Nemo me impune lacesset” (Senki sem bánthat megtorlatlanul), amelynek különböző variánsai évszázadok óta fölbukkantak Európában.
Hogy a jó szerencse mikor és mennyire állt mellette életében, azt utólag nehéz lenne megmondani. Négyszáz éve töretlen tisztelete, a nagyszabású és sokrétű életmű azt mondatná, holtáig kísérte. Pedig már a Syrena-kötetben szereplő jelmondatot is egy tragédia ihlette: 1650 szeptemberében meghalt szerelemből feleségül vett hitvestársa, Draskovics Mária Euzébia, és a tragédia ezután is lépten-nyomon felbukkan életében. Ott van a politikailag kihasználatlanul maradt téli hadjárat nyomában, ott van az 1664-es vadászbaleset végzetességében, és ott van a családja utóéletében is, amikor öccse, Zrínyi Péter feje 1671-ben elválik testétől Bécsújhelyen, a Wesselényi-szervezkedés megtorlásakor.
Zrínyi Miklós minden tragédiáját aranyba kellene ma foglalnunk: nem volt a korszak Magyarországán még egy ekkora formátumú politikus, aki országról, nemzetről, szabadságról úgy tudott gondolkodni, hogy az évszázadokig érvényes marad. Hazájáért élt – és „adta Isten, hogy vérét utolsó csöppig hasznosan néki dedicálhatta”.
Nem irom pennával...
Nem irom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel,
Az én örök hiremet.
