1878
Erről a mai napról mondta a tót suhanc az apjának: Hej, apó, mikor lesz az a nap, hogy én úgy jóllakom, miszerint sem feküdni, sem ülni, sem aludni nem fogok tudni, hanem csak hánykolódom és lihegek, mint a sün?
Erre a napra ígérte meg az öreg tót fiának ezt a boldogságot.
És ez a nap szent mindenkinek, még annak is, aki mindennap jóllakik, akinek minden napja a pihenés napja.
Mához százhuszonkét évre lesz kétezer éve, hogy – Krisztus született, jászolban, miként illik egy demokratához, ki hivatva van megteremteni az egyenlőséget s elszórni a szeretet tanait.
És e bámulatos szellem ki valódi fia volt az Istennek, kétezer éve már s minden évben leereszkedik hozzánk a születésnapján addig-addig, míg egyszer majd csak – és már nincsen messze – nem ismerünk rá.
Mi öregek, már most sem várjuk nagyon nekünk nem igen hoz semmit, azt pedig, amit ránk hagyott, nem igen tudjuk megbecsülni, hanem a gyerekekhez, az ártatlan szívekhez még most is oly közel esik ő, mintha az a kétezer esztendő csak egy lépés volna.
Mosolyogjatok szelíden, gyerekek, szép szőke fürtös fejecskéiteket dugjátok ki kíváncsian a paplan alul, az ablakba kitett csizmákba és cipőcskékbe bizonyosan tett a jó Jézus valamit addig, míg ti jóízűen aludtatok.
A jó Jézuska gondol rátok, ő egészen a tietek, mert mi nem érdemeljük őt meg.
– Igen, igen, kis Lala, magát nagyon szeretni fogja a Jézuska, ha jó lesz egész karácsonyig.
– Aztán mikor lesz már az a karácsony?
– No, úgy egy hét múlva.
Hát egy hétig bizony érdemes jónak lenni a Krisztuska kedvéért.
Lala is az volt és sokat gondolkozott arról, hogy milyen ajándékot fog neki vajon hozni a Jézuska karácsony estéjén.
– De hát ösmer engem a Jézuska? – kérdé tőlem a kedves gyermek komolyan egy estefelé, midőn hozzájuk mentem.
– Majd beszélek én vele. Elmondom neki, hogy maga a Karmos János barátom kis Mimi-kéje, hogy maga egy icipici szófogadó árvácska, aki megérdemli, hogy olyan ajándékot küldjön magácskának, aminőt csak szíve-lelke kíván.
– Úgy, úgy, Aranyos bácsi, mondja el a jó Jézuskának mindezeket. Hol találkozik vele? A Jézuska is a Prófétá-ba jár vacsorálni?
– Nem, kis angyalkám; a Jézuska nem szokott enni.
– Aztán mindent megád ő nekem, amit kívánok?
– Mindent.
– De hát hogy tudja, én mit kívánok?
– Tud az mindent, mert belát az olyan átlátszó tiszta szívekbe, mint a kis Laláé.
A kis Lala hitetlenül csóválta a kis fejecskéjét. Okos gyermek; csak félig hitt ebben a dologban már ti. abban, hogy az ő kívánságát a Jézuska ismeri – mert hátha nem ismeri!
A Lala papája ügyvéd és özvegyember. Még fiatal, mégis már hét éve özvegy. Neje éppen akkor halt meg, midőn a kis Lalát hagyta itt maga helyett. Azóta nem bírja felejteni, s lemondott a házasodásról. A rábeszélések lepattognak róla, szentségtelenségnek tartja más nőre rá is nézni. Szerelmes egy halottba, aki már régen por odalenn a fekete földben…
A kis Lalát, ki nejének arcvonásait örökölte, óvó szeretettel nevelte föl. Soha atya jobban gyermekét nem szerette, még az árnyékát is szeretettel nézi, még azt a helyet is megirigyli, ahol a kis Lala ül.
Nem is szeret egyébről beszélni, mint a Laláról, meg a perrendtartásról.
Tegnap, amint együtt ültünk szobájában a vígan pattogó kályha mellett, mint legtöbbször szokta, ezzel a kérdéssel fordult felém:
– Mit gondol ön, kollega, a perrendtartás 221. §-áról?
– A 221. §-ról? Nem gondolok én, kedves kollega úr, erről a §-ról semmit. Ön tán gondol valamit?
– Ez a § énszerintem hibás, először azért…
– Higgye meg, nem vagyok kíváncsi.
– Vagy úgy? Beszéljünk tehát másról. Látta már a Lala karácsonyfáját?
– Láttam.
– No, ugye szép?
– Ön igazán jó apa…
– Az ember megtesz mindent gyermekeért, higgye meg, édes a kötelesség itt aztán nincs is már nekem egyéb célom a világon – mondá mélabúsan –, mint azt a gyermeket fölnevelni.
– Elég hiba. Önnek még meg kéne házasodnia.
– Soha, uram, soha. Engem tökéletesen kielégít az, ha tudom, hogy gyermekem semmit sem nélkülöz, hogy mindene megvan.
E pillanatban a levélhordó kopogtatott az ajtón.
– Egy kézbesíthetlen levelet hoztam vissza a postáról – mondja mosolyogva, amint belép –, szerencse, hogy rajta van az ügyvéd úr firmája a borítékon, különben nem tudtuk volna hova elvinni mert nagyon messze szól és nagyon nagy úrnak.
– Adja csak ide. Valamely csodás levél lesz.
– A Jézuskának van adresszálva az Égbe.
– Nini, nini – mondja az ügyvéd mosolyogva –, hiszen ez az én kis Lalám írása.
Valóban a Lalácska körmölései voltak, akkora nagy betűk, mint egy nagy póké.
Kíváncsian nyitottuk föl s olvastuk tartalmát.
„Kedves jó Jézuskám!
Miután a Kákay Aranyos bácsi azt mondja, hogy maga nagyon jó és azt küldi nekem karácsonyra, amit én akarok, hát én arra kérem, kedves jó Jézuskám, hogy – mert nekem nincsen mamám és a többi gyermekeknek van – küldjön nekem karácsonyra egy – mamát.
De igazán küldjön és el ne felejtse.
Csókolom számtalanszor…
Lala.”
A kollega szemeibe könnyek gyűltek, mialatt a levelet elolvasta. Sokáig nézett mereven, némán, ezután a neje arcképére a falon.
Majd felém fordult s fölsóhajtott:
– Szegény Lala! Én azt hittem, mindene megvan; szegénynek mindene hiányzik.
Egy-kétszer végigsétált a szobán, végre megállott előttem s elszánt, rezgő hangon mondá:
– Megházasodom, kollega. Keressen ön nekem valami jó feleséget. Ha lehet, özvegyasszonyt.
*
Olyan szemmel nézzenek hát rám a szegedi özvegyasszonyok, hogy tőlem függ, kiből csináljak menyasszonyt.
Vége
