(2 .)
(Választási történet)
1884
Félénken nyitott be.
Máli néni az ágyban feküdt fehér vánkosok között fehér csipkés
főkötőben, és a szemei ki voltak sírva…
– Üljön le – mondá tompán, szomorúan.
Pista leült és a földre szegezte szemeit. Kínos csend következett.
– Oda van – szólt az öreg asszonyság. – Murzu elveszett! Oh, a hálátlan!
S most már kitört belőle a zokogás.
– Pedig mennyire szerettem, mennyire gondoztam. Mindig vele voltam, minden falatomat vele megosztottam. Oh, Murzu, Murzu!
Pista szemeiből is előszivárogtak a könnyek.
– Szegény állat, szegény állat. Nyugodjon bele, asszonynéni.
Erre egyszerre felpattant az öregasszony majdnem haraggal.
– Nem nyugszom. Miért is nyugodnám bele? Ha elveszett, elő kell keríteni. Ki kell kutatni az egész várost, mozgásba kell tenni érte az egész országot. Van elég pénzem hozzá. Már itt volt Kajári Pál… megígérte, hogy előhozza. Mégse rossz ember az a Kajári. De menjen öcsém uram is. Keresse ön is. Lássuk, ki lesz a szerencsésebb.
A Kajári névre nagyot dobbant a Pista szíve, mert Kajári is képviselő akar lenni, s bizonyosan az asszonynéni kegyeit jött kikérni.
– Mindent megteszek, semmit se sajnálok. Az lesz a követ, kedves öcsém, aki legelőbb hozza haza a Murzut.
(No, ha csak akkor leszek követ, úgy sohase fogom látni a pesti országházat.)
– Megyek hát, asszonynéni, kezeit csókolom.
– Igen, igen, menjen és keresse. Én addig haldokolni fogok, és fel nem kelek, míg a Murzu elő nem kerül.
Másnap egy eredeti ötlete támadt.
Hiszen nem egy fehér kutya van a világon!
– Miért ne hozhatnék én a néninek egy másik fehér ölebecskét az övé helyett. A kutyák szerencsére nem tudnak beszélni Aesopus óta. A néni meg nem ösmeri meg, kivált ha a saját nyakszalagját ráteszem.
Ajtányi kiment a városba, az utcákba, s egész nap nem nézegetett egyebet, mint kutyákat, végre talált egy Murzuhoz hasonlót, s hogy ne szaporítsam a szót, megfogta az utcán, hazavitte, rákötötte a nyakszalagot, s elvitte a néninek.
Az egész házban kisütött az öröm napja. Az öreg néni nyakába borult Ajtányinak, össze-vissza simogatta az ál-Murzut, s amint az egyre húzódék tőle, azt is igen természetesnek találta:
– Érzi a bűnös voltát a kis zsivány. Ni, milyen félénk ni, hogy nem találja itt magát! Rossz fát
tettünk a tűzre, Murzukám.
A néni megint boldog lett, s Ajtányinak meghálálta a szívességét, a polgármester csakugyan őt jelöltette ki követnek.
Azonban egy napon, mikor éppen egy kortes-lakománál ültek, melyet a néni adott, benyit a szobalány, hogy egy úr akarna az asszonysággal beszélni.
– Kérdezd meg, mi tárgyban?
A szobalány bejött.
– A kutya felől.
– Ah, az én kutyám végett?
Nos, ereszd be azt az urat.
Mit akarhat vajon mondani?
A jelölt elsápadt, pedig éppen az egészségére tósztozott valaki. No, de sápadtságát arra vették, hogy délután nagy dolog vár rá; a programbeszédét kell elmondania.
Az idegen úr benyitott.
– Asszonyom! Én tudomására jöttem annak, hogy az én kedves fehér ölebem nagyságodnál van.
– Hogyan az ön ölebe, uram? Itt csak az én kutyám van!
– Bocsánatot kérek, én mégis azt állítom, hogy az az én kutyám. Ha megengedné talán, hogy láthassam.
– Nagyon szívesen, uram, de biztosítom…
– Hozassa elő, mama – szólt a polgármester –, azt azonnal meglátjuk. Milyen névre hallgat az ön kutyája?
– A „Pálma” névre, s azonfelül a jobb fülén egy kis, alig észrevehető lyuk van.
A Murzut előhozták.
– Pálma – kiáltott az idegen; és a nyelvével csettintett.
Az öleb örvendezve futott gazdájához, és a farkát csóválta örömében.
– Íme, asszonyom, itt a lyuk is a jobb fülén. Az én kis kutyám ez!
– Úgy van, mama, ez a kutya, semmi kétség, ezé az úré!
– Valóban – hebegé Ajtányi –, én tévedhettem, a kutya éppen olyan színű, mint a Murzu…
– Uraim és hölgyeim, eszerint a dolog rendben van – szólt az idegen –, s kutyámat elvihetem?
– Megálljon, uram! – kiáltá az asszonyság kétségbeesetten.
– Hogyan kerülhetett kutyájára az én tulajdon kezeimmel hímzett szalagom?
– Mikor a kutya elveszett, asszonyom, akkor e szalag nem volt rajta.
– Akkor hát ön tette rá azt – mond az asszonyság üveges szemeit irtózattal meresztve Ajtányira. – Hol vette ön akkor a szalagot. Úgy van, úgy van! Ön a gyilkos, ön a gyilkos!..
Ajtányi egy szót sem bírt kiejteni, kékült zöldült, gyulladozott.
Minden szem reá meredt.
„Hol vette ön a nyakszalagot?”
S erre bizony nehezebb volt megfelelni, mint arra, hogy mi lenne, ha a habarékpárt győzne
a választásoknál?
Ilyen bolond kutya-históriák is esnek hébe-hóba.
Vége
