Noha nevét világszerte ismerik, az Amerikai Egyesült Államoktól Japánig számtalan helyen tanít, mégis a Zeneakadémián érzi otthon magát. Onczay Csaba a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professzor emeritusa, Kossuth- és Bartók–Pásztory-díjas gordonkaművész, ahogy mondja, soha nem akarta elhagyni Magyarországot. A művésszel, aki nemrég vehette át a Felkelő Nap Rendje Aranysugarak a Nyakszalaggal elnevezésű japán kitüntetést, amely a szigetországban a külföldieknek adható legmagasabb császári elismerés, többek között a csellórepertoárról, a tanításról
és a szólókarrierről beszélgettünk.
– Miként választ egy zenész hangszert? Hogy dől el, hogy valaki mondjuk zongorista vagy csellista lesz?
– Szüleim nagyon szerették a zenét, édesanyámnak csodálatos szoprán hangja volt. Édesapám szintén énekelt, és fiatal korában templomban orgonált. Szegeden nőttem fel, ahol akkoriban kiemelkedő operaélet volt Vaszy Viktor irányításával. Szüleim már hatéves koromtól gyakran vittek operába. A zenekari árokban mindig figyeltem az első csellistát, aki a legszebb szólókat játszotta a Verdi-operákban, és nagyon megtetszett a hangszer. Hétéves koromban kezdtem el csellót tanulni, közben pedig az opera gyerekkórusában énekeltem. Máig meghatározó élmény számomra a színház és az opera. Otthon gyakran hallgattunk zenét, és sokszor voltak nálunk házimuzsikálások, ahol én is előadtam egy-két számot. Ezek a meghatározó élmények tereltek a zenei pálya felé, de kezdetben még operaénekes szerettem volna lenni. A cselló viszont hamarosan előtérbe került, elvégeztem Szegeden a zenei gimnáziumot, és a zeneakadémiai sikeres felvételivel eldőlt, hogy a zenének szentelem az életem. Ötvenhárom éve léptem be a Zeneakadémia varázslatos világába, és jövőre lesz ötven éve, hogy itt tanítok, ami szívet melengető számomra. Én itt vagyok otthon.
– Tanult Budapesten, Moszkvában és Sienában. Kik voltak a mesterei?
– A Zeneakadémián Friss Antal, aki a legidősebb és az egyik leghíresebb csellóprofesszor volt akkoriban. Igazi élvezet volt a kamarazenei órák látogatása is, ahol Mihály András és Kurtág György tanított. Majd következett Siena, ahol Andre Navarra volt a mesterem, utána az egyéves moszkvai ösztöndíj a Csajkovszkij Konzervatóriumban Sergej Sirinszky irányításával. Hazatértem után meghívtak a Zeneakadémiára tanítani Bande Ede mellé, mint tanársegédet.
Már növendékként nagyon erős érzékem fejlődött ki a tanításhoz, hiszen Friss Tóni bácsi, amikor engem tanított, idős és a fél karjára már béna volt, így nem nagyon tudott megmutatni semmit, a legtöbb dolgokra magamnak kellett rájönni. A kezdetekben ez sokat segített a tanításban, ma pedig már a több mint fél évszázados pódiumtapasztalatomat, az új stílusokat, trendeket is igyekszem átadni és megmutatni növendékeimnek.
– Hogyan indult a szólókarrierje?
– Az Országos Filharmónia szólistájaként hosszú éveken keresztül a legszebb feladatokat kaptam. Mint szólista játszottam
Ferencsik Jánossal, Lukács Ervinnel, Lehel Györggyel, vagyis az akkori nagyokkal. Az egyik emlékezetes fellépésem Ferencsikkel és az Állami Hangversenyzenekarral Moszkvában volt. Sosztakovics csellóversenyét játszottam ott, ahol azelőtt tanultam, és a páholyban ott ült maga a szerző. A koncert után gratulált, és dedikált egy képet, amit ma is őrzök.
– Aztán nagy nemzetközi versenyeket is nyert, viszonylag fiatalon.
– A zeneakadémiai Nagy-díj verseny első díja után ezerkilencszázhetvenháromban a budapesti Casals Csellóversenyt és három évre rá pedig Rio de Janeiróban a Villa Lobos Nemzetközi Csellóversenyt nyertem meg. Ezek a győzelmek nagyban hozzásegítettek pályám későbbi alakulásához.
– Nemsokára azonban tanított, koncertezett a világban.
– A riói verseny után hamar kijutottam Amerikába, és Európában is elkezdtem koncertezni, mesterkurzusokat tartani. Voltak állandó bázisaim, például tizenöt-húsz éven keresztül nyaranta az olaszországi Bergamóban, a svájci Rheineckben és a keszthelyi kastélyban tartottam csellókurzusokat. Ezerkilencszáznyolcvanöt és -kilencven között a Kodály Center of America állandó meghívottjaként mesterkurzusokat tartottam, és Kodály csellóra írt műveit mutattam be Bostonban. Amerikában húsz évig volt impresszárióm, menedzserem, aki évi tizenöt-húsz koncertet szervezett számomra. A koncertezés mellett a tanítás révén is szoros kapcsolat fűz Amerikához. Egy évig az Oberlin College, majd kettőezer-hattól három évig a bloomingtoni Indiana Egyetem vendégprofesszora voltam, ahol a Vonós Tanszéket Starker János alapította, ötven évig volt tanára, és ahova az ő meghívására mentem. Tizenöt esztendeje állandó vendégprofesszor és „artist in residence” vagyok Bloomingtonban a Nyári Vonós Akadémián, ahol kiváló partnerekkel van alkalmam együtt tanítani és játszani minden évben.
– A magyar művészek közül Gulyás Márta zongoraművész és Szabadi Vilmos hegedűművész az, akikkel a legtöbbször lépett fel együtt.
– Szólistaként a kamarazenélést a legnemesebb zenei megnyilvánulásnak tartom. Szabadi Vilmossal és Gulyás Mártával harmincöt-negyven éve zenélünk együtt, több lemez- és rádiófelvételt készítettünk, legutóbb Mozart összes zongorás trióját vettük fel a Hungaroton kiadásában. Falvai Sándor zongoraművésszel Japánban, Gifu városában tanítunk és koncertezünk együtt már húsz éve. Így hármójukat mondanám állandó partnereimnek, de természetesen nagyon sok művésszel játszottam, sokakkal többször is, amely koncertek mind meghatározóak és szép emlékek.
– Japánban nemrég átvehette a Felkelő Nap Rendje Aranysugarak a Nyakszalaggal elnevezésű császári kitüntetést, amely a külföldieknek adható legmagasabb elismerés. Miként érdemelte ki ezt?
– Ezerkilencszázkilencvenegyben jelent meg az első lemezem a Naxosnál, ezt követte még hét másik, közben volt az első koncertturném a szigetországban, majd kilencvenötben felkértek az első cselló mesterkurzus megtartására Japánban. Öt évvel később kibővült zongora-, majd hegedűkurzusokkal is a projekt. Mind a mai napig cselló-hegedű-zongora hangszereken folyik az oktatás, és ott tartjuk a Zeneakadémiára készülő japán hallgatók felvételi vizsgáját is. Az elmúlt csaknem három évtized alatt majd száz koncertet adtam Japánban, és több száz japán csellistát tanítottam a mesterkurzusokon. Közülük mintegy harmincan tanultak – sokszor több évig is – Budapesten az osztályomban. Kobayashi Kenichiro karmesterrel különös zenei barátság alakult ki közöttünk, tizenkét különböző csellóversenyt játszottunk együtt több tucatnyi hangversenyen különböző zenekarokkal, itthon és külföldön. Vele mutattam be Magyarországon a híres japán zeneszerző, Akutagawa Yasushi Csellóversenyét. Részben ezek a személyes élmények alapozták meg Japán, a japán kultúra és emberek iránti kötődésem és elhivatottságom, melyet a huszonöt éves zenei munkásságommal igyekeztem megerősíteni.
– Feltűnően széles közönség előtt lett sikeres Japántól Amerikáig, pedig az egyes publikumok, az egyes országok zenei ízlése, a zenei kritikusok ízlése eltérő. Mivel magyarázza ezt, és hogy élte meg?
– Egy zenész pályája természetesen függ a tehetségétől, az elhivatottságától és nagy részben a szerencséjétől is. Nem mindegy, hová veti az embert a sors, ki hallgatja meg, milyen kritikát kap, mennyire tudja magával ragadni a közönséget az előadásmódja. Mindez hozzátesz a sikerhez, de az is igaz, hogy a publikum teljesen más Japánban vagy Olaszországban. Japánban csak az előadás legvégén van igazi taps, a szünet előtt nem. Ez a japánok udvariassága miatt van így, ezzel szemben az olaszok előadás közben is hangosan bravóznak. Amerika nagyon sokszínű, minden típusú ember, minden típusú zenész jelen van, és a felvevőpiac is óriási. De azt hiszem, végső soron az előadót nem az befolyásolja, hogy mennyire hallható vagy látható a siker. Egy zeneművésznek elsősorban az a feladata, hogy a zeneszerző gondolatait, érzéseit megpróbálja visszaadni, transzformálva a saját hangszerére.
– Sokszor elhangzik, hogy Magyarország zenei nagyhatalom, de sokakban felmerülhet a kérdés: elsősorban az oktatásról vagy általában véve a zenei életről van szó? Miként tartanak számon minket a nagyvilágban?
– A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem nevét a világban jól ismerik, ott van a nagyok között. Ennek egyrészt a hagyomány az oka: minden zeneszerető tisztában van vele, hogy Magyarország Liszt, Kodály és Bartók hazája, de ugyanolyan híres Dohnányi és a Hubay-hegedűiskola vagy a Popper-csellóiskola. Amerikában például észrevettem, hogy noha világhírű művészeket adnak a világnak, nagyon hiányzik az oktatási rendszerükből az alap- és a középfokú zenei képzés. Nálunk viszont még él a Kodály-módszer, annak ellenére is, hogy az utóbbi évtizedekben háttérbe szorult. Ezért is nagyon fontos, hogy a kodályi és bartóki örökséget tovább vigyük.
– Nagyon széles repertoárja van előadóként. A klasszikusok mellett olyan kortársak is szerepelnek rajta, mint Krzysztof Penderecki, Henri Dutilleux vagy a kortárs olasz szcéna egyik legeredetibb alakja, Giovanni Sollima. Miként dönti el egy csellista, hogy kitől játszik?
– Nagyon szeretem a modern zenét, ezért mindig igyekeztem itthon is bemutatni különleges műveket. Így szólalt meg például Penderecki Szonátája és Csellóversenye, vagy hetvennyolcban Dutilleux Gordonkaversenye, a Tout un monde lointain… című nagyszabású mű. Landowski, aki a Francia Tudományos Akadémia elnöke is volt, egyszer eljött egy olyan koncertre, amelyen az ő darabját játszottam, ezután írt számomra egy csellóversenyt. Sollimával jól ismerjük egymást, Olaszországban sokszor találkoztunk, ezért is játszottam örömmel Violoncelles, vibrez! című, két csellóra és kamarazenekarra írt művét Zoltán fiammal és az Anima Musicaevel. A legtöbb kortárs zenét azonban magyar szerzőktől játszottam, többen – például Decsényi, Hollós, Kocsár, Lendvay, Szokolay – írtak és ajánlottak számomra műveket, ami mindig nagy öröm
és megtiszteltetés.
– Fiával, a szintén csellista Onczay Zoltánnal rendszeresen fellép duóban. Mi szerepel a repertoárjukon, és hol léptek fel eddig?
– Kilenc éve DuOncelly néven játszunk együtt Zoltánnal, aki kiváló csellóművész. Magyarországon kívül Amerikában, Argentínában, Japánban, Németországban, Olaszországban jártunk eddig. Mivel a két csellóra írt zeneirodalom igen szűkös, ezért műsorunkban helyet kapnak közismert és ritkán játszott művek egyaránt, melyek között vannak eredeti darabok – Albeniz, Barriere, Haydn, Popper –, illetve saját átiratomban például Paganini Mózes-variációja csakúgy, mint Lendvay Kamilló és Fekete Gyula számunkra írt műve.
– Van kedvenc zeneszerzője?
– Ennyi idő után talán már kimondhatom: Bach, Beethoven, Schubert, a német romantikusok, a magyarok közül pedig Bartók és Kodály a legmeghatározóbb. Kodály Szólószonátája a huszadik század legmonumentálisabb csellódarabja. Előadása nagy kihívás és öröm. Nekem azonban mindig az a legfontosabb zenemű, amit éppen játszom.
– Liszt születésének kétszázadik évfordulóján, kilenc esztendeje Liszt-átiratokat játszott. Mi vezette az átiratok elkészítésére?
– Sok olyan meghatározó mű van a zeneirodalomban, amit az ember nagyon sajnál, hogy nem az ő hangszerére íródott, pedig szívesen eljátszaná. Ilyenek többek között a zongorára íródott Liszt-rapszódiák, amelyekből a VI., XIII. és XIX. Magyar Rapszódiákat írtam át csellóra. Jelenleg a kották kiadása előtt állok. Átirataim közül Kodály Galántai táncok című darabját tartom a legkülönlegesebbnek. Ennek a sziporkázó, csodás nagyzenekari darabnak a cselló-zongora átiratát körülbelül húsz éve játszom koncerten nagy sikerrel.
– Volt olyan növendéke a tanítással töltött hosszú évtizedek alatt, akire ma is különösen büszke?
– Mindenkire nagyon büszke vagyok, hiszen mindenkit önmagáért kell tisztelni, szeretni, elismerni. Nem a nagyon tehetséges csellista tanítása a kihívás, hanem akiből ki tudjuk hozni a benne rejlő képességet. Itthon és szerte a világban játszanak és tanítanak volt tanítványaim. A hetvenedik születésnapomra a feleségem szervezett egy estet, amelyen negyven egykori tanítványom ült a Solti Terem színpadán. Volt itt növendékem Brazíliából, Ausztráliából, Németországból, Olaszországból és Japánból is, ami hatalmas meglepetés és öröm volt. Akkor vált számomra bizonyossá, hogy miért volt érdemes ennyi éven keresztül tanítanom. Előadóművészi pályámnak mindig is meghatározó része volt a tanítás.
