1884
Mindenféle szedő van. De legtöbbet ér a betűszedő és a legkevesebbet az adószedő. Ezt akár el is engedjük.
Én egy betűszedőről akarok írni, akit már ezelőtt kilenc évvel ösmertem, mikor legelőször szagoltam bele az ólomországba, ahol ő élt és dolgozott.
A mi nyomdánkban a legöregebb szedőnek tartották Jánost (Grubics János a neve,) igen becsületes öreg fickó volt, kihez nagy nemzeti tradíciók tapadtak.
Osztás közben (mert van ám a világon nemcsak kártyaosztás, de betűosztás is) sokat dicsekedett ő azzal, hogy szedte ő bizony akárhányszor a Kossuth, Széchenyi manuscriptumait is. Cudar egy írás volt kivált a Széchenyié: nem volt abban „kimenet” egy órajárásnyira sem.
Petőfi verseit is sokszor szedte kéziratból, s ahol nem lehetett elolvasni, hát a saját esze szerint rakta ki. Úgy is van mai napig – azt állítja.
Szájtátva és tisztelettel hallgatták a fiatal szedők az öreget. Teringette… szép emlékei vannak. Grubics nagy ember! Akárhányszor állt ott a háta mögött Deák is egy-egy cikkét várva. Ezekről a mostani miniszterekről csak úgy beszélt Grubics, mintha méltóságán alul volnának.
Rajongott a régi világért, a régi emberekért.
Mindent becsmérelt, gyűlölt ami mostani, még az italt is folyton szidta, pedig szerette. Talán nagyon is szerette. Mikor szombaton kikapta a heti bérét, rendesen megitta vasárnap az egészet, aztán koplalt az egész héten.
Nem is óhajtott már ő egyebet a világtól, csak azt, hogy neki egyszer annyi pénze legyen, amennyi három napig eltartson. Ahhoz pedig legalább is hatvan forint kellene egy rakáson. Hatvan forint egy huzomra (erre az „egy huzomra” fektetett ő fősúlyt), hadd mulathatna három napig. De hatvan forint tán nem is egzisztál a világon egy embernél. Ő sose látott magánál többet húsznál, s azt is olyan kevés ideig látta, hogy talán nem is látta.
Addig-addig okoskodott, kötekedett a sorssal erről a témáról, míg az egyszer elunta, ti. a sors unta el:
No, hát jól van Grubics János – gondolá magában a sors –, csinálok veled egy tréfát. Hadd lássuk, mire mégysz vele?
Grubics egy napon pénztárcát talált hajnalban a Hatvani utcán, mikor a nyomdából hazafelé ment.
Megnézte a tárcát, de üres volt, csak éppen egy sorsjegy volt benne.
A sorsjegyet zsebébe tette, a tárcát pedig dühösen vágta a földhöz.
– Gazember volt aki elvesztette… Ritkított betűkkel nyomatott g a z e m b e r volt… Mért nem vigyáz az ilyen koldus jobban a holmijára!
A sorsjegynek nem tulajdonított nagyobb becset, mint egy reskontónak szokás. Az ember mégis elteszi, hátha a kapanyél is elsül, de nem számít rá.
No, az elsült. Grubics 100 ezer forintot nyert a sorsjegyen.
Mikor megtudta, megijedt, elsápadt, majdnem összerogyott: csak nagy sokára kezdett táncolni, s hajigálni a betűket össze-vissza a ládákban, hajrá hadd keveredjék a világ, hadd mulassanak a betűk!…
Grubics most természetesen úr lett, százezer forintnak az ura.
A nyomdatulajdonos még aznap pertu lett vele. S mikor Grubics kijelentette abbeli vágyát, hogy Párizsba utazik, ebédet adott a meggazdagodott szedő tiszteletére a Frohnerben, melyre meghítta az összes szedő-személyzetet. Másnap aztán Grubics még nagyobb ebédet adott a nyomdatulajdonos tiszteletére.
Az asztalfőn maga Grubics ült, finom szalonruhában, gyémántos melltűvel, nagy aranylánccal, kimosakodva, megszépülve. Úgy nézett ki éppen, mint egy bankár.
Az első tósztot ő mondta a nyomdatulajdonosra.
A második tósztot a nyomdatulajdonos mondta Grubicsra.
…Azon férfiúra – hangzott –, igenis azon férfiúra emelem poharamat, uraim, aki nyomdámnak dísze volt, akit a gondviselés nagy vagyon urává tett, de aki bármikor jöjjön is vissza az életben, nálam megfogja találni azt a helyet, amit eddig elfoglalt.
És akkor azon nagyon sokat nevettek a habzó pezsgős poharak közt, hogy mindig megtalálja itt azt a helyet, amit eddig elfoglalt. Hahaha, nem rossz idea a gazdától!
Grubics úr másnap elutazott Párizsba. Mindnyájan kikísérték a vasútig. Még a redakcióból is némelyek. Az indóházban összecsókolózott mindenkivel: „Isten veletek kedves bajtársak, meglehet, találkozunk még valaha az életben!”
Többet aztán nem hallottunk róla évekig. Mindössze egyszer mesélte valaki, hogy látta szép fogatban hölgyekkel ülve a boulognei erdőben. Hát persze mulat a derék Grubics János!
A hetvenes évek vége felé két évre távoztam Budapestről, midőn visszajöttem, legelső dolgom volt a régi redakciómba fölnézni.
Hát amint elmegyek a nyomda mellett, s benézek a recés üvegen – kit látok a betűszekrény mellett, piszkos Guttenberg-rokkban? Nini, nini, hisz ez a Grubics János!
Ő volt, ott állt a szekrény mellett. Benyitottam nagy álmélkodva:
– Ön az, Grubics úr?
– Én vagyok, kérem – felelte vígan.
– Mit csinál ön itt, az istenért?
– Szedem kérem a Beksics úr vezércikkét.
– De hát Párizs… hát a nagy vagyon?
Vállat vont közönyösen.
– Ne is emlegesse, kérem. Nagyobb baj az annál, hogy ezeknek az „Ő” betűknek mind le van törve az ékezetje.
Vége
