1884
Oh nem, sohasem feledkezem meg anyám barátnőiről, a jó öreg kisasszonyokról, kik nekem annyi örömet okoztak. Mert valahányszor ők jöttek, anyám mindég csokoládét főzetett olyankor uzsonnára.
A vézna Francka néni szigorúbb volt, minden alkalomkor elkérte az írásomat és lekorholt. „Micsoda macskakaparás ez még mindig! Egyetlen becsületes betűt se látok.”
A kövér Johanka néni azonban legott védelmemre kelt.
– Ugyan, ne zsörtölődj, Francka! Ne keserítsd a fiút. Látod, hogy elszomorodott szegényke! Még bizony elöli magát. Hadd igya meg előbb legalább a csokoládéját nyugodtan. Nem ő az oka, hogy olyan rossz betűket ír. Hát hol látott volna még ő tisztességesebb betűket? Hiszen ki sem volt a faluból. Olyan betűket ír, aminőket a tanítója, Tusnay András, mutat neki. Annak pedig reszket a betűvezetésnél a keze a sok italtól.
De még a néniknél is kegyeletesebben gondolok a bátyjukra, az öreg tiszttartóra, ki még elevenen látta fiú korában Bécsben I. Napóleont.
Katonás magatartású, szálas ember volt. Nemes, hosszúkás arcáról, hatalmas magatartásából, okos kék szemeiből a bolond is kiolvashatta, hogy okvetlenül látnia kellett I. Napóleont, akiről a palóc-parasztok azt mesélgették házaik előtt a padokon, hogy még él, hogy egy olyan lúdtojást fogtak ki a tengerből, melyben a sárgája helyett piciny levélke volt a Napóleon írásával (Beh nagyon szeretném a betűit látni), hogy azt mondja: „Élek még, visszajövök rövid időn, s a világ minden királyát vasba veretem”. (Jaj, bárcsak a mi falunkon vinnék majd keresztül azokat
a vasra vert királyokat!)
A tiszttartó ott üldögélt délutánonkint a mi ambitusunkon, s egyre biztatgatta az anyámat:
– Embert formálok a gyerekből komámasszony, mihelyt az én fiaim végeznek!
Két derék fia volt, mérnökséget tanult az egyik Budán, a másik orvosnak készült Pesten. Az orvos volt az idősebbik, annak kellett előbb végeznie, de a sors úgy akarta, a másik végzett előbb: meghalt.
Nem maradt utána más, csak egy seb az öreg szívében, meg egy láda mérnöki könyv: algebrák, logaritmusok, mennyiségtanok, vízépítészeti stúdiumok.
A könyveket egy szép napon öblös háti kosárban átszállították hozzánk. Édesanyám már messziről boldogan mosolygott a kosár elé. (Alighanem cseresznye van benne!) Kis vártatva behítt a szobába, s ünnepélyesen mondá:
– Eredj, csókolj kezet a bácsinak. Te most nagy örömhöz jutottál, édes fiam! (Most nem kételkedtem, hogy csakugyan cseresznye az a kosárban!) Sokat töprengtem, milyen pályára adjalak. Szerettem volna, ha szolgabíró lehetnél egykor itthon a faluban, hogy mindig velem lakhatnál, hajlamod is arra van, de mivel most ezek a könyvek már megvannak, és semmi hasznukat sem lehet venni, hát megtanácskoztuk a komával, hogy inzsellér leszel.
És úgy is volt vagy két esztendeig. Annyiszor elmondták, végre magam is beletörődtem.
Hanem rá két évre meghalt a szegény keresztapám orvosnövendék fia is, s minthogy az ő könyveit is hazahozták, beállt a konfliktus, hogy mi legyek most? Hátha mégis jobb az orvosi pálya? Anyám hol ezt akarta, hol azt. „Boldog gyermek – mondá a keresztapám –, aki így válogathat!”
Sok eszmecsere után végre arra dőlt el, hogy legjobb lesz, tanuljam meg mind a két mesterséget.
Minélfogva én aztán nem tanultam meg egyiket sem.
Csakhogy az öreg már arról nem tud semmit sem, mert ő egész haláláig bízott bennem, s egyre sarkantyúzott:
– Csak te tanulj ki becsülettel. Gazdag emberré teszlek a holtom után.
S valóban, mikor a hagyatékát leltározták, egy ilyen feliratú levél volt közte: „Adassék az én keresztfiamnak, mikor huszonnégy éves leszen.”
Nehéz volt várni a meggazdagodást, s mindjárt néhány évre elkértem a levelet Johanka nénitől.
Ez állt benne kusza, öreges betűivel:
„Neked hagyom, kedves doktor keresztfiam, a legféltettebb titkomat, melynek kedvéért fiamat is e pályán neveltettem. Ím tudd meg a sorvasztó száraz betegséget mivel lehet gyógyítani. Minden beteged kilábol. Végy egy mozsárba csontokat a kecsege hal bordáiból, azokat finom lisztté törd, sűrű szitán rostáld meg, s az így nyert port szívasd fel félóránkint a mellbetegekkel. Nagy gazdagság, sok pénz száll reád ezen titokkal. Élvezd békességben, örömben.”
…Köszönöm alássan, kedves jó keresztapám.
Vége
