(2.)
1882
– Tehát örökbe fogadás? Azonnal megfogalmazom, asszonyom.
Az én Mihályom ott állott, karjait összefonva mellén s úgy elnézte azt a szegény, bánatos asszonyt, hogy majdnem elnyelte a tekintetével. Hát még a gyerekeket, akik a mamájuk szoknyájába fogództak, s egymásra nevetgéltek, amint hol az egyik, hol a másik elbújt a szoknya mögött, s egy kukkanás jobbra, egy balra... újra találkoztak szemecskéik, s mosoly lett a vége.
...Neki is van egy ilyen kis árvája odahaza!...
– Kegyedéi a gyermekek, asszonyom?
– Oh igen, enyimek ők... de szükséget szenvednek mellettem. Keresetem igen csekély... nem elég kettőjüknek, az egyiktől megválok, uram... kénytelen vagyok megválni, nem magamért, hanem őérte.
Könnycseppek gördültek le finom, nemes arcán.
– Készen vagyunk, asszonyom. Hányszor adassam a kishirdetést? S hova küldjem a beérkezett leveleket...
– Nagy Mária vagyok. Lakom a Király utca * szám alatt. Hogy hányszor kívánom hirdettetni, az attól függ, uram...
Az én Mihály barátom e pillanatban odalépett az asszony elé, sápadt arca egészen ki volt pirulva.
– Semmitől sem függ, asszonyom. Én azonnal elvállalom az egyik gyermekét.
Mária csodálkozó szemeket vetett rá s a könnyein keresztül mosolyogni iparkodott.
– Atyja leszek neki, asszonyom – folytatá mindig nagyobb hévvel. – Magamnak is van egy ilyen leánykám, ketten ellesznek együtt, játszani fognak, sohasem unják meg magukat.
– Köszönöm, uram, köszönöm – suttogá halkan –, de meg fogja engedni...
– Mit, asszonyom?
– Hogy ez hamar van egy kicsit... hogy megzavar... hogy... nem is tudom, uram, mit beszélek.
– Bátran rám bízhatja a gyermeket, asszonyom. Én Bodzai Mihály vagyok, hivatalnok s másképp is jó módban, csinos mezei birtokom van... a gyermeknek jövője biztos.
– Valódi szerencse – selypíté a kiadóhivatali főmoly. – Nagy szerencse, átkozottul nagy szerencse van ezekben a kishirdetésekben...
Azután magában dörmögte:
– Csak nekem nem használnak már semmit! Mert én nélkülök házasodtam, s ezen az úton elválni lehetetlen. Igenis, igenis, a kishirdetéseknek összekötő ereje vagyon, de elválasztó nincs. Arra találnánk már ki valamit! Átkozottul meg lehetne vele gazdagodni.
– Nos, asszonyom – mondá Bodzai a zavarban levő anyának.
– Melyik tehát enyém a kettő közül?
– Akármelyik - felelt az fojtott hangon.
Bodzai lehajolt a kisebbikhez. Anikónak hítták, megsimogatta fejecskéjét.
– Maga jön el a bácsival, mi?
Anikó kedves kis arcán egy grimaszt csinált, aztán félénken simult, úgyszólván tapadt anyjához. A nagyobbik, a Mariska is húzódozott.
Az anya hol az egyiket nézte, hol a másikat habozva, keze, mellyel az ő kezecskéiket fogta, forró volt és reszketett.
– Nos, asszonyom, határozza el magát.
– Vigye el ezt – szólt tompán, Anikóra mutatva.
Bodzai megfogta a leánykát a kezénél.
– Jöjjön no, édes picike... Cukrot veszek magának.
– Kell is nekem a maga cukorja... – felelé durcásan –, egye meg!
– De bábut is veszek ám
.
Ez aztán olyan argumentum volt, aminek nem lehetett ellentállni. Anikó elment a bácsihoz.
Az anya felsikoltott.
– Hát itt hagysz? Nem, nem... nem engedhetem. Nem adom, nem adom...
Mély zokogásban tört ki, melle zihált, a gyermekeket szívére szorította.
– Egyiket sem adom... egyiket sem... Menjen ön el... távozzék kérem.
Mihály meghatva nézte az anyai szeretet legnemesebb küzdelmében.
– Csendesedjék, asszonyom... és ne kergessen el. Hátha találnánk mégis módot. Én özvegyember vagyok... gondolja meg, hátha kegyed maga is eljöhetne a gyerekekkel, aztán együtt lehetnénk valamennyien... hátha meg tudna szeretni engem.
A szép fiatalasszony megtörölte könnyeit s félénken rebegé:
– Oh, uram... ön igazán különös egy ember.
S tekintetében olyan végtelen gyöngédség volt, hogy Mihály égni érezte azt az arcán, minden tagján, mintha ezer hangya mászkálna rajta...
Sokáig nézték egymást némán, hallgatagon. A mély csendbe csak az érzéketlen irodai írnokok tollának percegése vegyült, s csak a hivatalnok száraz, hideg hangja zavarta meg végre:
– Hát lesz hirdetés, vagy nem lesz... mert az idő drága, kérem alásan?
– Lesz - mondá Bodzai Mihály. – Mégpedig nagy hirdetés. Írja ki kérem, hogy: „Nagy Mária asszony és Bodzai Mihály jegyesek.”
...A szentnek se hinném el ezt a különös történetet, ha nem a szemem láttára történik, szórul szóra.
Vége
