1882
Egy nyári délután kopogtak szerkesztőségi ajtónkon.
– Szabad – mondá kollégám, ki velem együtt minden ajtónyílásra meg szokott rezzenni, s kivel, mint igazi gentlemanekhez illő, fogadásunk van, hogy ha az ő hitelezője jön: akkor ő kap tőlem kárpótlásul egy hatost, ha pedig az enyém jön: én kapok tőle egy hatost. Ez a mi nemes szórakozásunk munka közben.
S azonkívül még arra is jó, hogy valódi szenvedéllyel várjuk hitelezőinket s igen örülünk látásuknak.
A dolog nem kerül sokba, a differencia rendesen igen csekély. S hol én nyerek, hol ő. Felette ajánlatos kockázási mód ez,
kivált – családos embereknek, kiknek gazdálkodni kell.
Az ajtó megnyílt, s ez egyszer nem hitelező jött, hanem egy régi jó ismerős, Bodzai Mihály, az államvasutak egy kiválóbb hivatalnoka, akinek azonkívül egy kis birtoka is van Trencsén megyében. Nekem különben kedves patriótám, s igen derék és jószívű embernek ismerik mindenütt.
– Szervusz, Miska! – kiáltám vidáman. – Hol jársz itt, ahol a madár se jár?
A vidám hang nem volt ínyére, mintha visszahökkent volna előle, s a hajdan oly víg fiú melancholikus hangon viszonzá:
– Téged kereslek. – S azután erőtetve tette hozzá lassan: – Egy ügyben…
– Milyen ügyben?
– Egy kis szívességre akarlak kérni – szólt szomorúan, miközben kerek fekete kalapját szórakozottan forgatta kezében.
Pillantásom odaesett. Fekete fátyol volt rajta. Igen, igen, kezdtem visszaemlékezni. Hiszen lapunkban is meg volt írva, hogy elveszté nejét, született Csipkés Antóniát. Derék fiatal asszony volt. Lám, lám, milyen feledékeny vagyok. Pedig éppen magam írtam róla a négy sornyi kis nekrológot.
Miska észrevette rajtam, hogy mit nézegetek, s megbökve kalapját, lassan suttogá:
– Éppen ez az…
Hagytam őt tovább beszélni.
– Szeretném, ha meglenne a kislányomnak…
Egy szót sem értettem belőle.
– A kislányomnak – ismétlé –, ha majd megnő szegény… egyéb emléke úgyse marad… róla…
Elgondolkozni látszott kissé, szemei az ablakra meredtek (künn nagy csöppekben hullott az eső), mintha a szürke mennybolton nézegetne nagy figyelmesen valamit.
– Hadd olvassa el a lapokat. Ereklye lesz az neki, ereklye…
– Igen, tudom, te a lapot akarod, mely szegény megboldogult…
A fejével bólintott s jelentőségteljesen mondá:
– Csodálatos, a lap pontosan jár mindig, csak éppen azt az egy számot nem kaptam meg.
– A posták, barátom – daráltam az obligát kifogásokat – …az expeditorok. Átkozott nép… No, semmi, azonnal kikeresem. Richtig, mikor is történt az a szomorú eset?
Csodálkozva emelte rám nagy kék szemeit, hogy hát csakugyan nem tudom azt a napot, mintha lehetetlen lenne, hogy ne tudnám. Hiszen tudnia kell azt mindenkinek… mindenkinek a világon, hogy ő meghalt s hogy mikor halt meg.
– Tegnapelőtt múlt egy esztendeje… Szeptember 20-án, éppen ilyen idő volt, délelőtt kilenc órakor.
– Tyüh, hát annyi ideje már annak? Nem hittem volna. Nekem úgy rémlett, hogy két, legfeljebb három hónapja. Ez már egy kis baj.
– Nagy baj az nekem!
– Hiszen nem azt értem, hanem hogy a tavalyi számokat már nehezen találhatjuk meg, elhányódtak. A kiadóhivatalban még meglehet…
Arca aggódóvá vált:
– Vigasztalhatlan lennék e szám miatt. Szeptember 21.
– Megpróbáljuk, Miska. Gyere le velem a kiadóhivatalba. Ott felturkáljuk a makulatúrát.
Lejött velem s várt ott, míg én keresgéltem a betűkazal felé hajolva. Egymás után repültek el előttem az elfelejtett események. Orosz cár borzasztó halála… (Hm! ma már az újat koronázzák), egy mérges cikk Szende ellen (szegény Szende, te is hol vagy már).
A kiadóhivatal emberei ránk se hederítettek. Mély csend uralkodik ott; csak a tollak percegése hallik. Az üzletemberek sohase beszélgetnek egymás közt. Minek, azt mondják, ingyen?
Kezeik között sorba járnak a piros picike papirosok; ahány papiros, annyi ember, amiket aztán beiktatnak, kétfelé vágnak, a tartalmatlan részüket különválasztják az értékestől s ez utóbbit becserélik pénzre a postán. Itt nincs különbség, egyik olyan ember, mint a másik; azaz, hogy itt is többre becsültetnek az öregebbek: a féléves már tekintély, az egész éves pedig már igazi szenzációt csinál. No, de a negyedévesek is többet érnek, mint az egy hónapos csecsemők, kik már nyomtatott címszalagot se kapnak, mert ezeket könnyen elviszi mindenféle apró járvány.
Amint ott keresgélünk, egyszerre megnyílik az ajtó s egy gyönyörű fiatal nőcske lép be, félénken és zavarral.
Szegényes, kopott ruhák vannak rajta, de feltűnő tiszták és takarosak. Karjaiba két kis leányka csimpeszkedik, kiket maga előtt ereszt be, megigazítván az ajtónál kis batiszt kendőiket s egypár ügyes rántással szoknyácskáikat is.
A hivatalnokok a világért sem pillantanak fel könyveikből.
De én hátulról is megéreztem
a szép fiatalasszony jöttét. Hiszen mintha a napsugárból is belopózott volna egy darab, dacára, hogy – a nap nem süt odakünn…
– Mi tetszik, kérem? – szólt az egyik hivatalnok, fel sem pillantva. – Apropó – mondja aztán társához fordulva –, nézze meg ön, Szeged hány lélek?
– Megnéztem már. Hetvennégy. Az egyik tiszteletbeli. (Mármint tiszteletbeli lélek, mert ingyen kapja a lapot.)
– Elég. Hát a trafikok?
– Bagatell…
– Írni kell nekik. Vagy igen. Mi tetszik, asszonyom?
– Hirdetni szeretnék – felelé halkan, de mégis dallamos, rokonszenves hangon.
– Igen? Szolgálatjára.
S egy üzleti mosolygás jelenik meg a hivatalnok arcán. Ez a mosoly mindig a »bevétel« rovatához tartozik, a kiadási rovathoz másik van: savanyúbb valamivel, – de igazabb.
– Miféle hirdetés tetszik, kérem? Mert többféle van…
– Az apróhirdetések közé…
– Ah, talán kegyed a szép Solitaire? Vagy talán… bocsánat asszonyom… kegyed „mosolygó démon”.
– Oh, nem, nem… – rebegi fülig pirulva – nem olyan… nem az, hanem…
Torkán akadt a szó s szemét hirtelen behunyva – kezével a picinyekre mutatott.
– Ezekből szeretnék elhelyezni egyet!
A hivatalnok közönyösen jártatta végig tekintetét a két gyönyörű leánykán s azután ásítozva kérdé:
– Hogyan? Ezekből?
– Nos igen, uram, – szólt most a nő s hangja szomorú, bánatos lett. (A tartásban is volt valami végtelenül kellemetes előkelőség.) – Ha akadna valaki, aki örökbe fogadná az egyiket…
Szendén lesütötte szemeit s elhallgatott.
Folytatjuk
