1882
Tudvalevő dolog, hogy a „Hon” redakciójában csupa neves írók dolgoznak, akik közt a legnagyobb humorista az én Frecskay János barátom. Ő mindig jó kedélyben van, szereti megtréfálni az embereket s mindig akad valami jó ötlete – de nem teszi bele a „Hon”-ba.
Egy olyan tudálékos-féle ember (gondolom a szerkesztőségi szolga barátja) szokott feljárni a redakció-
ba, akiben megvan az a tulajdonság, hogy örökösen hivatalt keres s minden alkalommal megkérdi a tekintetes urakat, nem tudnak-e valamit.
– De bizony… – mondja Frecskay. – Most alakult a Fridényi bankja. Ösmeri Acsády urat?
– Hogyne ösmerném. A „Pesti Napló”-nál.
– Hát az alapított most egy új bankot.
– Lehetetlen.
– Itt van ni a „Napló”… nézze meg, ha nem hiszi.
A hivatalhajhász átvette a „Pesti Napló”-t s csakugyan ott találta nagy betűkkel s ki is sillabizálta
a Fridényi bankot, meg az Acsády Ignác nevét is. No, már ennek fele se tréfa. Bánta is ő, hogy az egész dolog a vonal alatt van a tárcában.
Hazament nyomban, tiszta inget venni s ünneplő ruhát. Úgy kereste fel Acsádyt.
– Mi tetszik? – kérdé Acsády a belépőtől, ki nagy hajlongások közt közeledik hozzá.
– Nagyon nagy életbevágó kérésem lenne a tekintetes úrhoz.
– Csak szaporán, kérem, nincs időm.
– Én öt gyermek apja vagyok, uram, s nincs alkalmazásom.
– Arról én nem tehetek, barátom.
– Dehogy nem tehet a tekintetes úr, dehogy nem.
– Mit kíván hát.
– Adjon nekem valami alkalmazást. Jó bizonyítványaim vannak. S a „Hon”-nál is ösmernek.
– De hát hol adjak én önnek alkalmazást?
– Annál az új banknál!
– Miféle banknál?
– Hát a Fridényi banknál, kérem alásan. Mert azt, jól tudom én, a tekintetes úr alapította s ha akarja, engem könnyen behozhat oda.
Acsády ránézett a kérelmezőre, eleinte nevetni akart, de azután mégis csak meggondolta, hogy kár volna elrontani a tréfát.
– Hát hogy híják önt?
– Sánta Jánosnak, kérem alásan.
– Azután mi akar lenni?
– Szolga… csak szolga.
– Körülbelül mennyi fizetéssel?
– Megelégednék… nagyon megelégednék ötszázzal.
– Hát akkor nagyon jól van.
Be fogom önt hozni, de csak a – második kötetben.
Vége
